Árnyak Könyve Vol. 2.

Ismét kaptam könyvet a könyvesportáltól, és kiolvastam.

És gondban vagyok, hogy visszaadjam-e. Megmondom, miért.

A könyv egy volt rákos története. És mit ilyen, szent tehén. Aki a rákkal kapcsolatban valamit megnyilvánul, az alapból tisztelendő, fontos, és szigorúan nem lehúzandó. Mert hát fontos, hogy beszéljünk a dologról, van annak egy missziója, hogy menjünk szűrésre, és valóban, ha a könyv miatt csak egy embernél időben észreveszik, hogy baj van, már megérte. Valamint, aki rákon (és egyéb járulékos dolgokon) keresztülment, az már nem szar, hanem bátor és túlélő. Az ilyen erőt egyszerűen meg kell becsülni.

Csakhogy.

A könyv nem jó.

Először is, nem jól van megírva. A szerzőről lehet tudni, hogy azelőtt a Kiskegyedbe, és hasonló lapokba irogatott tárcákat, tudósításokat, riportokat. És ez a stílus itt is világosan és tankönyvien jelenik meg. Van ez a picit meghatni, picit odafigyelni, picit értéket közvetíteni akaró modor. Nem úgy hatásvadász, ahogy a Blikk címlap, hogy "Gyyőzike majdnem meghalt" (és a majdnemhalál az, hogy átment ott a körúton, ahol egyszer valakit valaha elütöttek), inkább az az álszerény, költőieskedő fajta.

Másodszor, nem igazán értem az írói magatartást. Ez egy igaz történet, a nő előző könyve is az volt a bipoláris zavaráról. Azt írja, ez többnyire a valóság, de néhány dolgot változtatott a fel nem ismerhetőség jegyében. Mármost, ahogy elnéztem a szerzői oldalát a facebookon, vagy elolvastam néhány régebbi interjút vele, a változtatások kb. annyik, hogy őt magát nem Réti Boglárkának, hanem Mezei Virágnak nevezi benne, a férje neve meg Kovács helyett Szabó lesz. Értem én a szándékot, de azt gondolom, hogy ebben jobb a következetesség. Ha fikciót akar írni, legyen teljesen az, és ne ismerjem föl még én is, hogy ki kicsoda. Ha meg életregény, akkor miért nem vállalja be teljesen? Akinél jelentősége van, hogy ráismerhetnek, azt amúgy is elég könnyen ki lehet találni.

Harmadszor, maga a nő abszolút unszimpatikus. Értem én, hogy gőzgép, meg hogy bipolár, meg mellrák, és társai, de ez egy egocentrikus, nyavalygós, hisztis nő, aki a legkisebb lelkifurdalás nélkül veszik össze bárkivel, vagy rendez jelenetet, néha csak azért, mert nem olvasnak a gondolataiban (komolyan, annak találtam a legkevesebb jelét, hogy ez a csaj valaha valakivel megpróbálta volna megbeszélni, ha konfliktus van), és utána ugyanilyen lelkifurdalás nélkül keni rá az egészet az állapotára. Nulla felelősségvállalás, és semmi alázat. És egy ledvelhető főhős nélkül...

Negyedszer, unalmas. Hogy értsétek, nem autósüldözést vártam, vagy ilyesmit, de ez a könyv tényleg leginkább annyi, hogy kialakult a nőnél a mellrák, amit időben észrevettek, megműtötték, és meggyógyult. Oké, lettek egyéb bajok is, de kb. ez. Na most ne értsetek félre, nem vérben tocsogó drámára vágytam, nem a bulváros "minél több nyers testrészedet tolod a kamerába, annál jobb" vezérel, de azért na, ha egy rákos küzdelméről az jut eszembe, hogy hát anyukám, mások már megküzdöttek nagyobb dolgokkal is, az valahol gáz. Valami lelki vagy jellemfejlődést hiányoltam, hogy ez az egész több nyomot hagyjon annál, mint hogy "hát de szar, megint bajom van", mondjon már valamit. Azt írja, azért kezdte el az egészet, mert mondandója volt. Nagyon dícséretes, válaszolom erre én, de hol van az? Egy ilyen könyvnek valahol meg kéne érintenie. Az egy jó írói eszköz, ha csak elmeséled a történetet, és kész, de akkor legyen történet. Valahogy olyan érzésem volt, mintha arról olvasnék, hogy valaki lement a piacra, és vett kiflit. Csodás, de... és? Egy rákos könyvet ne úgy tegyek le, hogy "hát igen, a rák szívás, de mennyi embernek van ugyebár", mert ez nem jó hatás, az ilyen betegségregényeknek nem erről, és nem így kéne szólniuk.

Na, és hol itt a dilemma? Hát, ha ezt így mind leírom, mint fent, akkor kb. senki nem azzal fog foglalkozni, hogy a könyv jó-e, hanem mindenki személyében érzi majd sértve magát, mert egy volt rákost bántok. Emlékezzetek vissza, volt az a tánckritika, hát az egy állatorvosi ló volt ilyen szempontból. Ott se azt vették le, hogy van poz és neg, hanem élből, hogy jaj, bántanak. Itt ugyanez lenne, támadnának a vérmókusok.

Valamint, nekem ugye az lenne a dolgom, hogy ajánljam a könyvet. (Ehhez most nem véletlen spóroltam meg a címet és a linket, nem játszunk egóguglit megint.) Na most, van réteg, akinek ez tetszik, és tulajdonképpen nekik ajánlhatom is - bár nem lesz túl őszinte a véleményem.

És, sajnos nem írhatom le, hogy nem csípem az író-főszereplőt. Nekem a könyvről kéne véleményt mondanom, nem az emberről, illetve lehet azt is itt, de amott már nem. És ezért gondolkozom, hogy visszaadjam-e, mert azzal lelkiismeret-furdalás nélkül léphetnék túl a problémán. A büszkeségem azt diktálná, hogy írjak róla, de kompromisszumok nélkül nem megy.

Hát, ez van, szóljatok hozzá.

Itten dorombol a Zora, úgy támaszkodik közben, hogy elneveztem Macsek Récamiére-nek. Per pillanat Fele Királyságot hallgatok, jópofák eléggé, és recenziót írok, a következőt. Meg persze ezt, mivel a fan club (=Felagund) már hisztis, és akkor kiknek fogok aláírt fotókat osztogatni, ha befutok, mint világhírű kritikus és regényíró és mizantróp? Fel fog hördülni a tömeg, hogy nem tisztelem a rajongóimat, és akkor jaj lesz nekem.

Na szóval, a munka még mindig jó. Volt vagy egy vagy két unalmasabb hét, de egyébként most megint pörgünk, mint kurva a lavórban, ma úgy mentem le ebédelni, hogy akkora volt a fejem, mint egy ZIL-plató, a folyton csörgő telefontól. Be van indulva a biznisz, és ez jó dolog, biza :) Az első munkahelyem, ami nem áll a csőd szélén, sőt :)

Meg csinálok most sok dolgot. Ha időm engedi, futkosok, de hamarosan valami rendszeres edzés után kell nézni, mert tényleg csak két nadrágom maradt. Éneklek is, most, hogy az MTT kórus beindulni látszik, és ezt élvezem. Meg most jött ugye a recenziók írása.

Az úgy volt amúgy, hogy Momo ír az Olvassbelének. És szólt, hogy ott is egyre több a munka, a szerkesztőség meg ugye kicsi. Összegyűjtöttem hát néhány írást - a lent olvashatót, azt a bizonyos tánckritikát és az utózmányt, valamint néhány filmes szösszenetet, és azt, amit a Tragédia animációjáról írtam. És tetszett nekik, a lentebbit rögtön közlésre érdemesnek is ítélték nagyrészt, ahogy lent is látható. Örültem :)

Az egyébként külön tetszik, hogy anyám is büszke. Ugyebár, ő nem dícsér orrba szájba senkit. Egyébként állítólag már épp mondogatta fateromnak, hogy mások pénzt kapnak azért, amit itt a blogon írok. Pénz most sem jár érte, "csak" a könyv, amit olvastam. De nekem ennyi elég is, meg persze az, hogy a nevem alatt jelenik meg írás, méghozzá nem is a saját kis zugblogomon.

Mostanság aktívabban elkezdtük tolni ezt a felügyelőbizottság-dolgot is az MTT-ben, ami jó, mert hatékonyság van. Meg egyértelműsített célok, és ilyenek. Jó lesz ez.

Meg egy csomó kisebb-nagyobb program. Holnap például sokan lányok szépen kiöltözünk, és így csinosan cukiba megyünk, mert az jó, és vicces.

Más egyéb... van. És nyilván mindig az elhallgatott az érdekesebb. Úgyhogy egyelőre így is teszek: hallgatok, fantáziára bízok, aztán, Siss tanácsára, hátradőlök, és élvezem a helyzetet. Hehe. :)

(Ja, a cím csak úgy van. Adj neki jobbat.)

...leszek én egyszer minden spórolás ellenére világbajnok kajakidobó pazarló.

Történt tegnap, hogy rápillantottam a heti menüre, és látám, hogy ma káposztás kocka lészen vala. Mármost, azt kell tudni, hogy egy kajának lehet még a szagával is kikergetni a világból, és ez a káposztás cvekedli. Bocs, de ez nekem olyan, mintha beledobnál mondjuk egy szelet dobostortát egy tál gulyásba, és meghintenéd száraz lábbőr reszelékkel. (Igen, pont ilyen.)

Szóval, ki is találtam, hogy most akkor nem eszem ott, hanem majd viszek kaját jól. Van mikró is, nagy ötlet. Tegnap be is szereztem végül a költséghatékonyság és az egyszerűség jegyében mirelit szilvás barátfülét, mert úgyis rég ettem olyat. Elterveztem, hogy majd megcsinálom jól, és lészen boldogság. A boltból hazaérvén be is tettem a hűtőbe a zsákmányt, hogy majd mindjárt nekiállok.

A következő momentum, ami a történet szempontjából fontos, az a ma délelőtti gyomorkorgásom volt. Ekkor realizáltam, hogy totálisan sikerült elfelejtkeznem a derelyéről, úgyhogy jobb híján átmentem Ali bácsi közértjébe (az az ember amúgy egy jelenség, és kaptam tőle tulipánt ajándékba), és smacklevessel meg sajtos croisant-al kihúztam  a napot. Beterveztem azért estére a barátfülét, így nem vásároltam.

Most jutott eszembe a dolog megint. Nos... volt már dolgotok hűtőben felengedett fagyasztott tésztával? A zacskó felpuffadt, tapintásból ítélve a cucc teljesen folyóssá vált - és még rá is írták, hogy ne fagyasszam vissza. (Mondjuk a végeredmény alighanem egy nagyon furcsa összetételű jégtömb lenne.) Remélem, nem mászik ki a szemetesből...

Hát, ezért fogok ma kaját rendelni.

(Sushi vagy pizza?)

Avagy, ma az orvosnál jártam. Én. Önszántamból bementem a rendelőbe, mi több, gyógyszer felírását kértem. Írjátok fel a kéménybe korommal, sok ilyen nem lesz azért, rendszert nem csinálok belőle.

Az van ugyanis, hogy jó három hete vagyok beteg. A megfázás összes tünetét produkálom váltakozva - hol az orrom nem szelel, máskor hangom nincs, aztán a torkom fáj, aztán úgy köhögök, mint egy egész TBC kórház, vagy éppen taknyom-nyálam egybefolyik, és tüszkölök. Ebből lett ma elegem (meg a kolléganők sanda oldalpillantásaiból, amikor az elfogyott papírzsepi helyett egy adag konyháról csórt szalvétával állítottam be az irodába ebédszünetről visszajövet. És még jó, hogy nem egy guriga slózipapírral).

(Zárójeles megjegyzés: csak velem esik meg az a lúzer véletlen, hogy karfiollevest és brassóit eszik otthon, majd másnap a munkahelyén csont ugyanez a menü.)

Szóval, skippeltem a hétfői szokásos túlórát, és elpályáztam. Amúgy is illett már csekkolni az új dokit, hallottam, hogy jó fej (mondjuk a távgyógy-Gyurcsók jellegű előzőnél minden csak jobb lehet :P).

Na, és a rendelőben a maradék hitem is elszállt, ami az embereket illeti. Bementem, körbekérdeztem, jó hangosan, egy kissé náthás hangú, de érthető jóestét után, hogy ehhez és ehhez a dokihoz ki az utolsó. Mindenki úgy nézett rám, mintha bejelentettem volna az Apostoli Magyar-Siriusi Királyság hatalomátvételét... ja, azon túl vagyunk. Szóval, a nép furán nézett, de mély kussban ült tovább. Na, mondom, nyilván máshova várnak, mekkora szüret, kijön majd a nép, mehetek be rögtön, és kész, mehetek haza.

Meg ahogy Móricka elképzeli. Az ajtó nyitódása után még szám szerint öten mentek be előttem. Baszki, ezek nem hallották, amit kérdeztem, vagy csak szimplán gyökerek? Ezt jól meg is tárgyaltam anyámmal, miközben egy hajléktalan külsejű bácsi időnként érdekes tekintettel méregetett - na, ő volt az ötödik, aki előttem bement, és egy büdös szót se szólt! Legalább a fejével integethetett volna, mikor kérdeztem, mi van, azt tudta forgatni, én láttam, kétszer is!

Mondjuk, lehet, épp a halálomat tervezgette. Amíg vártunk, meséltem anyámnak, hogy aznap is volt hülye telefon, például egy hallhatóan nem túl gyors észjárású, és sejthetően teljesen eltájolt nőt percekig győzködtem, hogy nem, biztos nem én vagyok a Hun guest Hotel, hogy Sárvár vagy Bük, az is  mindegy lett volna neki (végülis, szomszédosak :P), de egyik sem, tényleg, és hogy nem, tényleg foglamam sincs arról, hogy mi az a Harmónia Hálózat, mert hogy ő annak a fejtágítójára akart volna eljutni mindenáron. Na, ennél a résznél a bácsi pont úgy nézett rám, mintha ő lenne a Hálózat feje, és személyes sértésnek számítana, hogy én azt nem ismerem, és nem adtam vele kapcsolatban kielégítő tájékoztatást. Persze ki tudja, lehet, hogy így is volt.

Na mindegy, vártam, ha már muszáj volt. Közben zajlott körülöttem a rendelő szociális élete, a szokásos mammer- és tatterkórus mellett a szólót ezúttal a tipikus Hivatásos Munkakerülő játszotta, női szólamban. Hát, az a csaj úgy idegesített, azt hittem, az arcába lépek. Ez a tipikus mindenkit letegező, mindenkitől érdeklődő, bizalmaskodó arc, de amitől az ékszíjat ledobta az agyam, amikor tőle kérdezte valaki, hogy receptért jött-e, és ő röhögve válaszolta, hogy ja, és reméli, utánadobnak még egy táppénzpapírt is. És senki még csak egy félrenézést se produkált, vagy valami, mindenki egyetértő kacarászással állt mellé.

Mármost, azt azért tudjátok, hogy alapvetően nem vagyok egy kimondott workaholic típus. Nem álltam kétszer sorba, mikor a munkakedvet osztogatták, és nyilván én is örülök, ha szabadnapom van, mi több, nyilván én se bánom, ha a nehezebb ésvagy nemszeretem munkákat helyettem elvégzi más. De ezt a csajt hallgatva egyszerűen az villódzott a fejemben, hogy ezért tart itt ez az ország, baszki. Mert tonnányi ilyen kis izé van, aki azt lesi, mikor lóghat vagy mehet szabira máshogy, a munkába bejárni, az bezzeg mindenkinek büdös. De ha neki kell valami, és más így viselkedne, akkor ennek lenne a pofája a leghangosabb, hogy egyesek mit meg nem engednek, hogy őt így szolgálják ki, hát ő fizetett. Mindenki csak ki akar bújni a dolgok alól, azt senki nem nézi, hogy jaaaa, hozzá is kéne tenni valamit, talán... és nem, most nem azokról beszélek, akik nem találnak munkát, pedig keresnek, hanem azokról, akik simán jól elvannak a ténnyel, hogy ők el vannak tartva, és nem is értik, hogy mi ezzel a gond. A jogokat, azt mindenki tudja, de a kötelesség, na, arról azt hiszik, hogy svéd bútor az IKEÁból.

Aztán, később jött tercelni a jelenet másik a szereplője, a Helyi Jólértesült. Szintén a bratyizós fajta, aki aztán tudja. Hát persze.

Például odafordul hozzám (miért-miért nem, fogggalmam sincs még csak nem is egy helyre várunk, és én próbáltam _nagyon_ barátságtalannak tűnni), és ilyet szól:
- De a XY doktorúr ma csak hatig rendel ám. (Akkor volt 17:56, én meg háromnegyed órája vártam, hogy a beszédképtelen gombák végezzenek előttem. A nővér és a doki is járt már kint pár perce, fel is mérték, ki vár még oda, szóval elég egyértelmű volt, hogy ezt a rendelést még lezavarják túlórával. A csaj nem ide várt, úgyhogy először gondoltam, hogy 'Közöd?' - de aztán győzött az, hogy engem úrilánynak neveltek, vagy mi a szösz.)
- Igen, tudom.
- De ki van írva.
(Ez hülyének néz, baszki.)
- Igen, láttam. (A biztonság kedvéért biccentek a fejemmel a tábla felé, hátha így érti, hogy értem - még új vagyok itt, gondoltam, hátha az úri közönség , mittom, csak a gesztusnyelvet érti.)
- De már elmúlt.
(Mondom...)
- Háromnegyed órája várok, negyed hatkor jöttem. Tudom, meddig van rendelés, és még beférek.
- Aa-haaa... (Tudjátok, van ez a kétkedő hangsúly. Amikor éreztetni akarod a másikkal, hogy te jobban tudod, csak nem szólsz bele.) És régóta a betege XY-nak?
(Miva, káderezünk? Amúgy sem szeretem ezt a kifejezést, olyanok jutnak róla eszembe, hogy a hatodikos Pirike tisztára betege a nyolcadikos Tiborkának, meg hasonlók. Van egy orvos, akihez megyek, ha bajom van. Szerencsére a feleletet megúsztam, mert bemehettem végre. A csaj, aki máshová várt, irigyen nézett utánam, én meg nem sajnáltam.)

Szal, bejutottam. A doki tényleg elég jó fejnek bizonyult, viszont rögtön sikerült elképesztenem, asszem.
Eleve, összefüggően elmondtam, miért jöttem. Szerintem a betegk nagy része nem ezt teszi, ezért van bent mindenki fél órát. (Én kb. 5-10 pefc alatt végeztem, ebben volt vizsgálat is.) Szépen összefoglaltam, miképp jöt ki rajtam a kórság és mikor. A doki először azon nézett, hogy eddig mért nem voltam itt, de ahogy mondtam, lassan kezdett leesni neki a húszfillér.
- Akkor... akkor maga nem is akarja, hogy táppénzre kiírjam?
(Nem hitte el, de tényleg.)
Elmagyaráztam, hogy nem. Most van új munkahelyem, nem így akarnék bemutatkozni, azon kívül én tényleg meg akarok gyógyulni, bármilyen fura, ezért jöttem orvoshoz, adjon valami nehéztüzérséget (a recept nélkül kapható, valamint a népi gyógymódokból már mindent megpróbáltam. A leg hardcore-abb, asszem, az egyben, héjastul megevett citrom volt), aztán hadd menjek, holnap meló van, nem érek rá egész nap. A doki látványosan csodálkozott még egy darabig, majd megállapította, hogy hörghurut ez is (jéj, megint megnyertem), felírt anitbiotikumot, aztán Isten hírivel jöhettem is. 
Ez megint ugyanaz a sztori, mint a kinti hülyenő. Hogy az az egyértelmű és az alap a dokinak is, hogy hozzá azért mennek, hogy kiirassák magukat, mindegy, mivel. És ez azért nagyon szánalmas, nem is a dokira nézve, hanekm az emberekre általában. Ez nem csak a lustaság, hanem gyengeség is a szememben, hogy az átlag nép kettőt tüsszent, és már kiíratja magát két hétre, alig van az emberekben kötelességtudat. Én taknyosan is bejárok dolgozni, mert ha telefont nem is veszek fel, ha nincs épp hangom, de a többi munkát tudom csinálni akkor is. És szerintem ennek így kéne működni.

Mindegy, anyámmal beszélgetve erről megállapítottuk, hogy mi mind UFÓk vagyunk, talán a hugomat kivéve, de mivel eddig csak neki van esélye a családalapításra, mi többiek szépen csendben kihalunk, és nem zavarjuk ezt a furcsa evolúciót tovább.

A nap lezárásaként ellátogattunk még a gyógyszertárba. Mondanom se kell, hogy a "Kérem, itt várakozzon" táblát mindenki olyan ívben szarta le, mint a parancsolat. Az utolsó quest a hancúrozó gyerekek ricsajának kibírása volt. Mert ugye, szép dolog, ha egy gyógyszertárban van gyereksarok, hogy a várakozó gyerekek elfoglalják magukat, amíg anyuka kiváltja a cuccot, de amikor előbb nevezett felelős szülő szemmel láthatóan azért hozza be csak a kölyköket, mert ott szuper cuccok vannak a sarokban - és beteg emberek a sorban, akik köhögnek jobbra-balra... hát na. (Gondoltam, adok kis okot az ittlétre, és majdnem látványosan beleköhögtem én is a nép irányába, de aztán visszafogtam magam, egyrészt úrilánynak neveltek, vagy mi a szösz, másfelől a hörghurut szívás, és egy kölyöknek azért ne legyen szar miattam is, mert az anyja egy gyökér.)

Mindenesetre kiderült asszem, hogy én valójában mizantróp vagyok. A távolabbi terveim között szerepel ezért, hogy feleségül megyek egy hasonlóan embergyűlölő sznob feltallóhoz, aki majd robotokat épít, hogy helyettünk találkozzanak ők a hülyékkel, ha gyógyszertárba vagy közértbe kell menni, mi meg beköltözünk egy elefántcsonttoronyba a puszta közepén. Azért oda, mert a síkságon messziről meglátom majd közeledni a gombaagyú emberiséget, és hangosbeszélő segítségével tesztelhetem is őket rögtön - ha nem megy neki mondjuk egy egyszerű szövegértési feladat, vagy nem tud kettővel szorozni egyjegyű számot, akkor seggbe lőhetem sós puskával messziről. Csak a kiválasztott kevesek juthatnak majd be, háhá! (Eddig az ördögi terv, a részleteket még ki kell dolgozni, például honnan szerzek mizantróp robotfeltalálót, akinek van elég pénze toronyban lakni velem, ilyesmi.)

Eddig tartott a mai agymenés, köszönöm a figyelmet, most elvonulok tovább tüsszögni.

Hamarosan vége a műszaknak, hejj. Még egy óra. addig is írok bejegyzést, hogy teljen az idő, mert őszintén szólva bucira unom a fejemet. Vendég alig van, aki itt lakik, azt se sűrűn látni - a norvég szókán látszik, hogy szívesen dumálna, de németül és norvégul tud, ahogy én nem - bezzeg, ha tanulnék már svédül, és úgy szólnék oda, meg is lepődne rendesen.

Jó ingázós ez a karácsonyi ünnepkör most. Kezdődött pénteken a recis karácsonnyal, amit a Mélypontban indítottunk, és úgy terveztük, ott is lesz vége, de aztán mégis elkísértük Lacit, a soros éjszakást a munkába, meg hogy kissé bevonjuk az ünneplésbe a kissé karótnyelt, új munkatársat, mondván, ha lazítana, az sokat segítene rajta. (Egyébként most mondjátok, hogy nem mi vagyunk az álom-gárda, mikor a szabad péntek esténket is a dolgozóban töltjük :D) Na, a buli végső soron az éjszakába nyúlt, így, mivel megnyertem magamnak a 24-e délelőttöt, bent is maradtam a hotelben, hogy legalább aludni tudjak, ne utazással menjen az idő. Vicces egyébként, egy éve lassan, hogy itt vagyok, de sosem aludtam itt - jó, volt, hogy korai műszakban átmentem csillagászba a helyemen ülve, de rendesen, szobában itt még nem töltöttem az éjszakát. Jó volt amúgy, csak lassan tér magához a fűtés, és kissé túl puhák a matracaink. Ráadásul persze alig bírtam elaludni, mert mindig találtam valami idegeskedni valót - a gépben felejtett mosástól kezdve, hogy eltöri-e a fát a macska, főleg odáig, hogy a délutáni váltás, akit nem a megbízhatóságáról ismertünk eddig, jön-e majd vajon. Jött, így húztam teregetni, majd utána anyámékhoz.

Faterom kapott egy Vad Afrika DVD-sorozatot, mert imádja a természetfilmeket, és épp most vettek egy akkora tévét, hogy a szekrénysoromat például zavarba hozná. Húgom kapott Vérmacska könyvet, a szerző dedikációjával ("Bazmegekben gazdag karácsonyt"), öcsém Munchkint (na de legalább végre én is játszottam, elég beteg, és a kiegészítőknek hála, a következő pár ünnepen nem kell törnöm a fejem, hogy mit vegyek neki). Nagyi is velünk volt most, neki vettem egy drapp kasmíri sálat (csodásan finom selyem-gyapjú keverék, ha telt volna rá, magamnak is veszek egyet, de már túl sok mindenre mondtam így is már idén, hogy karácsonyi ajándék magamnak). Anyám ugyanilyen sálat kapott, csak barackszínben, bár ez félig-meddig kompenzáció volt, mivel elhagytam egy sálját idén; valamint egy utcai antikosnál alkudtam egy szép, kissé patinás brossra neki, ami jól illik a sálhoz is, meg mindenhez. Úgy fest, mindenki örült mindennek :)

A sajátjaimat meg majd a nap végén összesítem, mivel innen újfent anyámékhoz visz az út, ahol már folyik a családi nagykarácsony, és tuti, hogy a nagynénémék is hozzátesznek majd valamit. Jó esetben ez bizsu lesz (nagyjából az esetek fele), rossz esetben romantikus regény (nagyjából a másik fele... tudjisten, pedig évekig próbáltam polgárt pukkasztani fekete körmökkel, láncokkal, és szakadt farmerral karácsonykor, de valahogy nem jött át nekik az üzenet... :)) A másik az, hogy aránylag sok cuccot kaptam, ami nincs mind itt, és tuti kihagynék valamit :) (Igen, ez a "panaszkodsz vagy dicsekszel?" esete... :))

De nagyon fura volt tegnap anyuéknál aludni, de nem úgy, mint a szállodában. Legalábbis elgondolkodtatott, hogy tulajdonképpen mit is nevezhetek otthonomnak.

Az az igazság, hogy bár szerettem a szobámat, de Keresztúrt, és az ottani házat sosem tudtam egészen az otthonomnak érezni, ott csak laktam. Nekem az igazi otthont a Dráva utcai lakás jelentette. (Akkor valahogy még a család se volt így szétesve, lehet, ezért inkább az.) Tegnap már kimondottan úgy éreztem, mintha vendégségbe mennék, hiába mondom, hogy hazamegyek, az nem azt jelenti. Most lakok az albérletben, ahol igazán nagyszerűen érzem magam, és egyre inkább a magam képére formálom, nagyon otthonom. De mégis csak egy albérlet, és akárhonnan számoljuk, Zsolt jóindulatán és egyéb szándékain múlik, hogy meddig és milyen körülmények közt lakhatok ott. Talán nem is merem otthonnak tekinteni, hiszen velem úgyis indig ugyanaz történik: ha valami jó, és kijelentem róla, elmúlik. Úgy érzem, ha otthonomnak nevezném azt a lakást, egy héten belül lenne valami, ami ellehetetleníti ezt az állapotot.

Hát mindegy, egyszer majd csak lesz olyan is...

Hű, de keserű lett ennek a posztnak a vége, pedig amúgy nem vagyok kimondott melankolikus hangulatban... na mindegy.

És hopp, el is telt a műszak nagy része, 20 perc, és itt a váltás. Jéj! :)

Kissé jedis hangulatban vagyok. Vagy galadrieliben. Vagy jézusiban. (Van még egy pár példám, csak hogy még jobban összezavarjam azt az n+/-2 olvasót, aki még idejár.)

Tudniillik, meg lettem kísértve.

Felhívott múlt héten egy meg nem nevezett volt edzőtársam, hogy van egy fantasztikus üzleti ajánlata. Ezt már ismerem, és vagy fél éve már el is hajtottam az illetőt (illetve, egyszerűen csak megígértem, hogy visszahívom, de nem tettem. Akkor is az volt, hogy óriási lehetőség, de nem telefontéma. Mire én, azért nagy vonalakban elmondhatná, hogy nem-e emelem (szándékosan írom így, nekem ne gúgölszörcsöljön itt nekem senki, aztán megint megy a kiakadás), vagy akármi más-e, mire ő, hogy de állásinterjút se folytatnak telefonon. Mire én, hogy oké, de azt azért elmondják, hogy titkárnőt keresnek-e, vagy CNC maróst... erre akkor nemigen tudott mit mondani, enyiben is maradtunk.)

Na, szóval fel lettem hívva megint. És a hívás épp balszerencsér hangulatomban talált, így belementem, hogy elmegyek, és meghallgatom a prezikéjüket, hátha mégis érdekes.

Itt ejtenék pár szót arról, hogy mért nem küldtem el élből a véreres náthába az illetőt az üzleti ajánlattal együtt. Az egyik: bármilyen furán hangzik elsőre, én hiszek a hálózatépítésben. Na nem úgy, hogy igen, tök jó lehetőség, hogy mindenki (köztük én) kőgazdag legyek, hanem úgy, hogy ez egy módja a pénzcsinálásnak, méghozzá nem is a hatékonytalanabbak közül való - tudniillik, láttam már olyat, aki ezzel gazdagodott meg. Ott van például a két főnököm, ők a kilencvenes évek elején kezdtek a tisztítószeres bizniszbe, és ma van is egy hoteljük. Igen, közben tudom azt is, hogy mennyi mindenük nincsen viszont (nyugodt éjszakáik és őszinte barátaik például, de ez nem csak az emelem hatása, asszem). Ahogy azt is, hogy az ilyen dolgok nagyon erősen a hiszékenységre és a befolyásolhatóságra építenek, és meglehetősen sajátos etika szerint értelmezik ezeket is. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a hálózat működhet, ha olyan csinálja, akinek ez fekszik. Egen, el kell fogadni, van, akinek van ehhez tehetsége, és megy neki a dolog, és igen, az ilyen emberek tudnak vele pénzt keresni, objektíve tehát nem vethetjük el elsőre, mint működésképtelent.

Másodszor: minden nézőpont attól függ, milyen lelkiállapotban talál. Engem pont akkor hívott fel az illető, mikortájt azon borongtam, hogy mennyire vacak egy helyzetben vagyok
Tudniillik, és ezt már számosszor elmondtam, van néhány elég jó skillem, ami, különösen ha formában vagyok, nagyon jól hasznosítható. Gyors felfogóképesség (még mindig nehezemre esik érteni, mit kell másoknak napokig tanítanom a munkámból, mikor én összesen nettó 4 óra alatt tanultam meg mindent), alkalmazkodás (improvizálni legalábbis jól tudok, majdnem jobban mennek hirtelenből a dolgok, mintha előre megtervezem), jól tudok bánni az emberekkel, jó értelemben véve még befolyásolni is tudom őket (ez a vendégeknél, de azelőtt a szaunás cégnél is működött: elég jól eltalálom, mit szeretne, hogy szóljak hozzá, hogy szimpatikus legyek, és ha kell, nagyon meggyőző tudok lenni - a mai napig fájdalmam, hogy annó azokért a szaunákért semmi jutalékot nem kaptunk, ha csak 1% lett volna, a fizetésem dupláját kerestem volna; persze ehhez az kell, hogy formában legyek, vagyis ne a Maslow-piramis alján, és összeszedett, vidám lelkiállapotban). Egyszóval, önfényezés nélkül, van tehetségem számos dologhoz - ám ezt a munkaerőpiac hagyományos - értsd, nem emelem - része látványosan leszarja. Legtöbbször a papírhiányba futok bele, interjúkra meg be se hívnak, így esélyem sincs bebizonyítani, vagy legalább megmutatni, mit tudok. 
Az emelem-jellegű dolgokhoz viszont nagyrészt a fent felsorolt tulajdonságokra van szükség.
Most képzeld el a szitut. Otthon ülsz, hazaérve a munkából, amit akár szerethetnél is a jellege miatt, de nem teszed a hely miatt, és már meg se kísérled összeszámolni, hány helyre küldted el úgy az önéletrajzodat, hogy még csak annyit se írtak vissza, hogy bocs, betelt. És ekkor valaki azt mondja, hogy van egy lehetősége, amihez éppen azok a készségek kellenek, aik benned megvannak, és ami eleddig senkit sem érdekelt olyan nagyon. Az ifjú Skywalkert a Jedi-akadémia túl idősnek véli, de a Sithek látják benne a tehetséget, és azzal kecsegtetik, hogy ott sokat tanulhatna, ami igaz is.

E fenti okok miatt tehát nem csaptam le a font, hanem átgondoltam a kérdést. Végül arra jutottam, hogy azzal még nem ártok magamnak, ha elmegyek, és megnézem, mit ajánlanak.

Hát, a prezi az vicces volt. Jegyzeteltem, két okból: az egyik, hogy vicces dolgokat mondtak a génekkel kapcsolatosan (most komolyan, én hármas voltam bioszból, de amikor olyanokat mondanak, hogy az általuk forgalmazott cucc a mitokondriumokért felelős x darab gén működését befolyásolja, arra kissé felszaladt a fél szemöldököm), a másik, mert így könnyebb követni a következetlenségeket. Például, a cég 27 éves, azóta folyamatosan prosperál, de közben ide Mo-ra csak most nyitnak, de ugyanakkor ez az ország a legfejlődőképesebb, épp most hagytuk le a svédeket, közben viszont nagyon új, csak már fél éve is az volt, mikor először hívtak... és persze annyira új a dolog, hogy a neten még csak utána se lehet nézni, mert még nem is publikáltak róla. Meg ahogy Móricka elképzeli, gondolta Stirlitz.

Aztán jöttek a "bemutatom a komoly embert, neki sikerült" részek. Az est fénypontjaként be lettem mutatva egy ismert rádiós arcnak, kezet is fogtunk (ezen a ponton megnyugtatok mindenkit, aligha fogom én ezt a kapcsolati tőkét a jövőben hasznosítani), meg az ilyen-olyan üzletemberek. Volt egy, aki az embété (tudjátok, a trampli gurulós cipő) egyik sikeresnek beállított főmuftija akart volna lenni - de bennem felrémlett, hogy én úgy hallottam, csődbe mentek, szóval talán nem a legszerencsésebb választás volt őt mutogatni...

No és az érvelési hibáknak olyan szép gyűjteménye... ekvivokáció, goebbelsi propaganda, hamis dilemma egymás hegyén-hátán... nyamm. Sőt, még Csubakka-érvelés is volt, de majdnem szó szerint.

Ennek ellenére belementem egy második, személyes találkozóba. Miért? Mert az emelemhez nem kell, hogy én higyjek a termékben, elég, ha meggyőzően bizonyítom, hogy így van. És szépen végiggondoltam az ismerőseimet. Mert bár igyekszem válogatni, ezzel együtt simán vannak olyanok, akik akár bele is ugranának, vagy akik meggyőzhetőek, esetleg pont a főnököm, aki meg már profi is az ilyenekben. Így hát ma találkoztunk, előtte kaptam könyvet kölcsön (egy élmény volt az is, a különféle fejtegetéseket arról, hogy mért fontos keményen dolgozni egy bármilyen üzletben, néha mézesmadzag jelleggel megszakították ilyen betoldások, mint "A szerző ezen a ponton a villája szomszéd, üvegpadlós termébe sétál, és a padlón átsejlő kristálytiszta tengerben játszó halakat figyeli. Ez fontos." - sic!)

Na, szóval, ez ma volt (azaz technikailag tegnap, de úrilány nem fekszik le aznap, amikor felkelt), és azt hiszem, végleg meggyőzött. Miről? Hogy ezt én soha a büdösbe nem fogom csinálni.

Volt itt egy csaj, az ismerősöm "felettese", aki két évvel fiatalabb, de mégis már mennyi mindent elért, pedig csak 4-5 éve csinálja (felhívom a figyelmet az elhangzott időtényezőbeli dolgokra pár bekezdéssel fentebb, avagy mennyi idős is most akkor a cég? Lehet, hogy a jó megfigyelőkészség mégsem jön olyan jól ehhez a munkához, szegény illúzióim...). Na, ekkora díszcsicsát már nagyon régen nem láttam. Tökéletes manikűr, festett haj, rajzolt szemöldök, olyan formájú műmellek, hogy konkrétan két pöttyöslabda is természetesebben mutatna ott - és az ideges, kierőszakolt műmosoly. Ez a leggázabb.

Szóval, elő lett nekem adva, hogy ha így folytatom, semmim se lesz hosszú távon, se időm, se pénzem. De ha most belépek, és keményen dolgozom pár évig, akkor de. Persze, ehhez meg kell haladni párszor magamat, túl kell lépnem a korlátaimon. Na most, én alapvetően egyet értek azzal, hogy akarat kérdése sokminden, sőt, ahol az akarat, ott a mód is, és ezt nem csak a kungfu miatt, hanem amúgy is így gondolnám. Az is alapvetően jó dolog, ha valaki meg tudja haladni magát, úgymond, megint csak kungfu-alapon: hiszen mindig meg tudsz csinálni még egy fekvőtámaszt, akkor is, mikor azt hiszed, itt a vége. Ám ez olyan agresszívan lett nekem bizonygatva, hogy a maradék kedvem is elszállt. Az külön tetszett, hogy a csaj időnként hivatkozott az ő pszichológusi képzettségére, mármint, hogy annak birtokában mer kijelenteni dolgokat az emberekről úgy általában, ja, és nekem is azért és úgy mondja a dolgokat, mert ő látja rajtam, hogy. Mármost, az összes fonáksággal együtt még mindig komoly dilemma elé állíthatott volna - de elbaszta a hülyéje. Persze lehet, hogy én se könnyítem meg a velem társalgók dolgát, ha akarom, nagyon be tudok zárkózni úgy, hogy fogalmuk sem lesz, mit gondolok valójában. (Ez a vásárlóknál hasznos dolog ám.) De akkor is, kicsit vicces volt a helyzet, néhány helyen küzdöttem, hogy a vigyorom ne szakadjon fel. Taknyos 25 éves, és azt hiszi, mindent tud az emberekről? (Jelenlévő fiatalok no offense, kivételek vagytok.) Erős lol.

A vége pedig az lett, hogy hát igen, a belépéshez pénz kéne, nem kevés - de már jött is az ultimate megoldás, kérjek kölcsön. (Feltaláltad a melegvizet, anyukám. Ha kölcsönből akarnék vállalkozni, már megtettem volna.) Az az érvelés különösen tetszett, hogy "ha azt mondanám, hogy ha egy órán belül itt a pénz, és tied a tíz millás mercim, akkor megoldanád", illetve, hogy "ha életmentő műtétre kellene, adnának". Na igen, mondom, de akkor azért szeretik ám tudni, hogy mire is adnak, és az "életem üzleti lehetősége előtt állok" annyira talán mégsem meggyőző énszerintem... mire ő, hogy csak ne is mondjak semmit nekik, elég annyi, hogy megszorultam, és kell. Azért itt elképzeltem muterom fejét mondjuk...

(És ahogy vártam, bár ők elvileg nagyon jól élnek ebből már most, és persze hiperbiztosak abban, hogy nekem ez milyen jól menne, de egyikük se ajánlotta föl, hogy majd ő kölcsönöz. Lóláb.)

Meg amúgy is. Szerintem egy ismerősöm, barátom se adna úgy, hogy nem tudják, mire kell nekem. Neki, úgy fest, voltak ilyenek. Nem vagyok irigy rá miattuk.

És ezen a ponton döntöttem el végleg, hogy ezt én soha. Ennyire nem tudom, nem is akarom magam meghaladni. Félreértés ne essék, a pénz fontos, és ki ne szeretne többet? De ha belegondolok, a kevés pénzem ellenére, én nem akarom, hogy ez irányítson, hogy a pénznek legyen mindenem alárendelve. Az én igényeim kisebbek és nagyobbak ennél :) Nem akarok ilyesmire kérni.

Nem tudom, talán néhányak szemében ettől lusta vagyok, vagy gyáva, vagy önsorsrontó. (Ők biztos így látják majd, ha megmondom, hogy nemet döntöttem.)

"Kisebb leszek, elmegyek Nyugatra, és Galadriel maradok."

Hamarosan visszakerülnek a bejegyzések. Aki nem tudná, miről van szó, keressen rá a vonatkozó cikkekre a freeblog főoldalon. Nekem szerencsére minden bejegyzést és kommentet sikerült megtalálni, úgyhogy majd vissza is teszem, ha lesz rá másfél órám. Meg kedvem, ami most annyira nincs.

Péntek reggel meghalt a nagyapám.

Még kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam, habár valszeg jót tenne a munka. Utána szeretnék róla írni, mert szeretném, ha kicsit többen megtudnák, milyen ember volt, milyen sokat jelentett, mennyit tanultam tőle.

Szolgálati közlemény: kérésre levettem a táncelőadást érintő kritikát az oldalról -  konkrét név nélkül, csak a google ellen, mivel ez volt az óhaj. Kérem mind az öt olvasómat, hogy ebben a konkrét esetben kommentben is tartózkodjanak az emlegetésétől, amennyiben rájöttek volna, miről van szó.

Kibővített szolgálati közlemény: Annyit azonban megjegyeznék, mivel a kommenteket olvastam: bántani senkit nem állt szándékomban. Nekem ilyen a stílusom, természetesen van, akinek nem tetszik, ez a blog azonban továbbra is az én személyes placcom, nem a nagy és széles nyilvánosságnak írok. Nincs is akkora látogatottságom, nem is törekszem rá. Így tehát meg merem engedni magamnak, hogy arról és úgy írjak, ahogy és amiről szeretnék. Ha egy komolyabb és elismert portál szerkesztője lennék (ami továbbra sem vagyok, hiszen ez csak egy kis magánblog, még mindig, és nem is áll szándékomban ennél több embernek írni), természetesen máshogy írnék.

Tekintetbe veszem, hogy a kommentelők soha azelőtt nem jártak itt, engem sem ismernek, nem tudják tehát azt sem, hogy saját magamról éppen annyit és úgy cinizálok, mint bárki másról. A kritikáim mögött semmiképpen sem az húzódik meg, hogy én esetleg többet vagy jobban tudnék, netán több lennék bárkinél. Azonban, ahogy magamban, úgy másban, és más produkciójában is olykor találok dolgokat, ami nem nyeri el a tetszésemet, erről pedig írni szoktam, valóban nem finoman. Ugyanakkor ez csak egy vélemény: az enyém. Egyetérteni nem kötelező, máshogy látni lehet, igazodni hozzá - Isten őrizz! Nem vagyok véleményvezér. (Gondolom, itt most többen felsóhajtanak, hogy "szerencsére".)

Még azért néhány általános megjegyzés.

1. Aki előad, az számoljon vele, hogy kritikát fog kapni. Igen, ezek között lesz negatív is. Vagy aminek a stílusa nem tetszik. Vagy amivel nem ért egyet. Meg kell tanulni ezt a helyén kezelni, végső soron úgyis a többség véleménye számít - és engem egyáltalán nem zavar, hogyha az nem egyezik az enyémmel.

2. Ha kritikát kap az ember, illik benne észrevenni azt is, ami pozitív, nem csak lecsapni a negatívra (ide jött volna egy hasonlat, de polkorrekt leszek, és nem írok semmit), és jól megsértődni. Azt írtam az elején is, meg a végén is, hogy alapvetően tetszett, amit láttam, fejlődés is volt, hangulat is volt, technika is volt, jól éreztem magam. Igen, a két bekezdés között írtam negatív dolgokat is, mert - mint azt egyébként ki is emeltem - én azt könnyebben észreveszem, és valljuk be, sokkal érdekesebb arról írni. (Ironizálni biztos jobban lehet rajta, nekem pedig az a terepem. Valakinek ezt is csinálnia kell ;)) Valamint, a jó dolgok említéséből látni lehetett volna, hogy nem az eredendő rosszindulat és gonoszság mozgatott, ha így lenne, az egészet leszaroztam volna. És ha az ember nagyon le akar húzni valamit, talál fogást a tökéletesen is... ;) Nem tettem, mert értékelem, és jónak tartom, amit láttam, még akkor is, ha van, ami tetszik, ahogy annak hangot is adtam.

3. Érveléstechnikailag elég gyenge dolog, hogy "akkor lehet véleményed, ha leraktál valamit az asztalra", illetve a "nem értesz hozzá" finom vagy kevésbé finom megfogalmazása. Tudniillik, itt nem a valamilyen bajnokság valamilyen hozzáértő zsűrijének készül a produkció, hanem a közönségnek. Ennek a nagy része pedig nem ért hozzá. Hogy én személy szerint mennyire, arról nem nyitok vitát - a laikusnál biztos többet, a profinál biztos kevesebbet. És ez lényeg? Ott és akkor abban a két órában én a közönség egy tagja vagyok, az előadás nekem történik, engem kell szórakoztatni, függetlenül attól, hogy mennyire vagyok jártas az adott műfajban. És a közönség már csak olyan, hogy van neki véleménye is, nem lehet mindent lesöpörni azzal, hogy nem ért hozzá. Biztos vagyok benne, hogy volna, aki nem értene egyet a kritikámmal, és feleannyit se értene hozzá, mint én - mégsem mondom, hogy nincs igaza. És nem is gondolom - mert a tetszés nem a jártasságon múlik.

4. Nem kell rögtön ugrani, ha szerinted rossz a kritika. Idézném Karády Katalint, aki szerintem mindannyiunknál jobban tudta: "Nem számít, hogy mit írnak, csak írjanak. Akiről írnak, az már valaki." (Avagy, egy kicsit más aspektusból: "Minden publicitás jó, kivéve a nekrológot.")

+1. A névvel vállalásról. Mint a bevezetőben említettem, ez egy magánblog, nem színházi portál, Index, vagy MNO. Nem érzem tehát szükségét, hogy odaírjam a polgári nevemet a cikkekhez, hiszen akinek írok (kb. 20 ember, és talán sokat is mondtam ezzel), az úgyis tudja, ki vagyok, a többiek meg leszarják. Abban sem hiszek, hogy sok teteje volna egy meg nem nevezett előadás meg nem nevezett részeiről és meg nem nevezett szereplőiről véleményt írni.

Úgyhogy ezt talán túl is tárgyaltuk, asszem :) Van még kérdés?

Oké, én is szoktam konteókat gyártani, legalábbis végiggondolni. A népszámlálással is úgy vagyok, hogy vannak benne gyanús/hülye/semmitmondó/felesleges kérdések; bár nem vagyok statisztikus, de biztos meg tudnám jobban is csinálni még én is.

Ámde, bár eleinte én is szkeptikus voltam, és én is jót röhögtem a jediken, néha eltervezve, mi vicceset fogok esetleg én beírni, ez most átfordult. Mégpedig oda, hogy nagyon szívesen kitölteném, ráadásul minden viccesség nélkül, csak az igazat.

Ennek a pálfordulásnak pedig az általános hiszti az oka. Kicsit kezdem unni.

1. Eleve, ha nem adunk meg legalább kicsit is valósággal egyező adatokat, akkor torz végeredményt kapunk - aztán meg sír mindenki szája, ha ezekre a nem valós adatokra hivatkozva történik valami intézkedés. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ha a kormány statisztikát akar hamisítani, akkor fog, de legalább a mi lelkiismeretünk legyen tiszta, ne legyünk partnerek a fantomgyártásban. Aztán meg ki tudja, lehet, hogy egyszer nem ezek, hanem mások tényleg akarnának majd valamit csinálni a közjóért, és nekik ugyanez az adathalmaz áll majd rendelkezésre. De lehet, hogy ott már lényeges is lenne.

2. Oké, elég sok beazonosíthatóságot segítő kérdés van, de valahogy nehezen hiszem, hogy az usque 9 milliós népességből 3 milliónak, aki albérletes, haszonélvező, kollégista, hajléktalan, vagy csak úgy ott lakik, vagy ingázik - szóval, hogy lenne erre ember és kapacitás, hogy minden ilyennek utánamenjenek. Erre aligha van pénz, és bár a kormány költ marhaságokra, előbb lesz az utolsó szolgálati Trabanton is lézerblokkoló, mint egész népre kiterjedő kérdőívbogarászás. Arról nem beszélve, hogy ellenőrizhetetlen a dolog - mert ha én azt mondom, hogy nem albérletben lakom, hanem egy haver szívességből átengedte a lakását, és ő is ugyanezt mondja, akkor legyen valaki, aki bizonyítja az ellenkezőjét - annál is inkább, hogy mi van, ha tényleg így van? Ha azt bizonygatja valaki, hogy pénzt adott ki, ahhoz adekvát dolog a nyugta, na de mivel ellenőrizhető, hogy nem adtam ki erre pénzt? "Elnézést, miféle bizonyítékkal rendelkezhetnék arról, hogy nem vagyok teve?" Vagy, ha teszem azt, kitöltöm a kérdőívet tulajként, azzal se tudnak mit kezdeni, elvégre a biztos nem kérheti a személyimet, se semmilyen papíromat. És ez még csak a lakáshelyzet, a munkaügyi dolgokról egy szót se szóltam. Egy szó, mint száz: nem fogják ellenőrizni, mert túl nagy energiát igényel.

3. Egy ponton túl elvből elutasítom az üzemszerű, 0-24es rettegést. Nem vagyok hajlandó attól félni, hogy az adatokat ki és mire fogja használni, annál is inkább, hogy ha valaki tényleg nagyon meg akarna szorongatni, azért van elég adatbázis ezen kívül is, amit kapirgálhat, és egyéb helyzet, ahol szúrópróbaszerű ellenőrzéssel rajtakaphat valami simlisségen. Egyszerűen idegesít, hogy figyelnem kell a szavaimra, ha jön a biztos, meséket kell kitalálni (ez egy darabig szórakoztató, ám hosszú távon fárasztó), hogy miért vagyok itt és így, és hogyan is tulajdonképpen - és mindezt nem azért, mert én így gondolom helyesnek, hanem mert valaki más fél. És nekem ezt a félelmet kell kiszolgálnom, mert nem akarok mást kellemetlen helyzetbe hozni, ugyebár csak az tehet meg mindent, akinek semmije sincs. Irracionálisnak érzem, de nem tudok ellene tenni, és nem mondhatom meg egyszerűen azt, ahogy a dolgok vannak.

Ja, aki esetleg a fenti szöveg netre kerülésének veszélyeire figyelmeztet: egyrészt, ahogy már írtam, nem hinném, hogy van arra apparátus, hogy az én noname blogomat ellenőrizzék. Még a kereső is csak speciális kulcsszóra dobná ki, ha egyáltalán, mivel szerintem mostanság mindenki, akinek blogja/egyéb felülete van, a népszámlálásról cikkez. Nyilván az enyém érdekesebb, és előbb hozza a google, mint mondjuk a tótawét. Peeersze.

Aztán meg ott van az az alapvetés is, hogy széles ez az internet, azt írok, amit akarok. Azt is írhatom, hogy én lőttem le Kennedyt, de legalábbis tudom, ki volt; azt is, hogy valójában én vagyok Gyurcsány Ferenc és Lendvai Ildikó eltitkolt szerelemgyereke;meg azt is, hogy varázsló vagyok, sőt, vámpírvarázsló, de az egyik dédmamám vérfarkas volt. Ezeket mind leírhatom, és vagy igaz, vagy nem, a blog hivatalos úton személyhez köthetetlen, minden másnál könnyebb ugyanis effélét létrehozni. Pláne freeblogon.

Aztán meg, hátha csak azért írom az egészet, hogy eltereljem a gyanút az illegális építkezésekre feketén alkalmazott thai kurvákat kiközvetítő holdingomról.

;)

Szóval, ma konkrétan megint a 38-al küzdöttem, ezért úgy döntöttem, nem pálya, elmegyek rendes dokihoz. Ügyelet lett belőle- röviden, az ottani orvos cirkalmasan anyázta azt, akihez tartozom, hogy hogyhogy nem vizsgált meg, és hogy a gyógyszer, amit így látatlanba felírt, az se volt a legjobb. Szóval, most, rendes vizsgálattal kiderült, hogy hörghurut, és simán túllehettem volna rajta, ha nem ilyen hülye majom a saját dokim. Most megint kaptam antibiotikumot (a patikusnő javasolt mellé élőflórás joghurtot, hogy ne menjen tönkre a gyomrom), lázcsillapítót, köhögés ellen két dolgot is - nos igen, a sziruppal meg kell küzdenem, de ha ez kell a gyógyuláshoz, bevállalom. Bár... broáf. De ez van.

Sajna ma nem tudtam menni dolgozni, ami kényelmetlenséget jelentett a többi kollégának - ez a fejemre is lett olvasva, így jártam. Énnek kapcsán viszont elindult néhány gondolat a fejemben.

Ugyebár évekig én voltam a magányos harcos, a rambína, a terminátrix. És mindenki mondogatta is, hogy nem lesz ez így jó, támaszkodjam másokra, és ne féljek segítséget kérni, ha baj van, mert az nem jó úgy. És ne akarjak mindent egyedül, hiszen másoknak is kell munka, tapasztalat, meg amúgy is. Na már most. Az utóbbi időben igyekeztem magamévá tenni ezt a felfogást, és kicsit nyitni mások felé, és nem mindent egyedül jobban tudni. Gondoltam, ez így jó, hiszen ezzel is jelzem, hogy bízom bennük, meg akkor az adott dolog el lesz végezve, nem csak rajtam múlik, hát nem csodás dolog a csapatmunka?

Egészen addig, amíg. Az utóbbi hetekben épp ellenkező visszajelzések jönnek, mint amiket vártam. Hirtelen mindenkinek baja lett azzal, hogy valamiben segítenie kell nekem, mért tolom át a munkát, a felelősséget, és egyáltalán, én vegyem tudomásul, hogy mások mennyit dolgoztak. Ez utóbbival nincs is semmi baj, én ezt pontosan tudom, eddig ezt a részét a munkának én végeztem, tudom tehát, hogy másnak is nehéz. Ennek megfelelően én minden alkalommal, ha kértem és kaptam segítséget, illőn meg is köszöntem azt, és biztosítottam róla az illetőt, hogy sokat segített, nagy dolgot tett értem, és soha nem mulasztottam el másoknak is hangsúlyozni, mennyire becsülöm ezt vagy azt a személyt a segítségért, a munkájáért. Mivel én is végeztem ezeket azelőtt, tudom, hogy az ilyesmi jólesik, mindig örültem is, ha megköszönték, amit csináltam.

Ám néhányan nem. Néhányan - vagy a szemembe, vagy a hátam mögött, vagy csak sejtetve - azt vágják hozzám, hogy én milyen vagyok már, áttolom a munkát, és learatom a dicsőséget.

Kérdem én, he?

Soha nem állítottam magamról komolyan, hogy mindent én tudnék, én csinálnék, egyáltalán, hogy mások nem kellettek a sikerhez. Soha nem mulasztottam el ezt kihangsúlyozni, hiszen úgy véltem, ez is kell a csapatmunkához. Soha nem felejtettem el a "köszönöm" szó használatát.

Na de akkor mi a gond? Nyilván az én kommunikációs skilljeimből hibádzik valami, bár őszintén, ha valakinek valamit megköszönök a szavaimmal, és tőlem telhetően a metakommunikációmmal is ezt az általam érzett hálát próbálom kifejezni, akkor mi a félreértés? Vagy ha öt évben egyszer beteg vagyok, akkor mért róják föl rögtön nekem? Nem vagyok táppénzcsaló, nem szoktam mondvacsinált indokokkal otthon maradni, ezt mindenki tudhatja, aki kicsit is ismer. Akkor mért kell rögtön feltételezni, hogy én most direktbe kiszúrásból csinálom az egészet?

De most komolyan, mit csinálok rosszul? Állítólag ti is ismertek valamennyire, érdekel a véleményetek.

Miközben különféle okokból belepillantgattam valahavolt egynémely énem előtörténetébe, rábukkantam erre. Egy félbehagyott Mage ébredés volt, és a karakternek volt ilyen. Illetve ez. 

Na, úgy terveztem el pontosan ilyesmit tenni az új lakással, hogy eszembe se jutott, hogy már kitaláltam. Még hogy semmi köze a valós személyiségünkhöz, úgymond. Mármint a szerepjátéknak.

Ha ezt bárki értette...

Szal, mentem melózni (ahol megint _ekkora_ lett a fejem, mért hiszi a főnök, hogy mindent csak én tudok megcsinálni?), aztán dokihoz (megint nem vizsgált meg, de a nővértől kaptam táppénzes papírt - erről jut eszembe, jó 17 kerületi dokit, valaki nem tud? esetleg jó cuccot köhögésre? a doki szerint igyak sokat, ami népi gyógymódnak elmegy, de ilyenkor azért megkérdezném, hogy a csodadoktorságot tanulta-e a pénzemen sok évig), aztán beültem egy mekibe enni, ahol megettem életem legszarabb mekwrap vagyhogyanhívják szal azt a cuccot, ezután hazamentem, leheveredtem, immár szokásosan azzal, hogy majd fél óra múlva felkelek, aztán este 11 lett hirtelen, közte meg csak egy hívás volt, hálamagasságosnak az se munkahelyem hanem a holnapi randifélém pontosítása (komolyan, ezzel az emberrel már csak azért megérte találkozni majd, mert kétszer is mosolyogva vettem fel, hogy nem munkahely, de tényleg), aztán meghallgattam anyám történetét a húgom majdnem-pasijáról, aki félig palesztin, ennek kapcsán elvitatkozgattunk, hogy érdemes-e így kapcsolatot kezdeni kultúrák közt, szerintem marhára, csak ne felejtse el mondani a húgom még előre a csávónak, hogy kóser árú mégiscsak, aztán feljöttem, leültem a gép elé, megint realizáltam, hogy az idő, az bizony egy rühes rosszéletű céda, vinné el a porkoláb, mivel megint akkor érnek csak rám az emberek, mikor én éppen nem, és hajjaj, pénteken költözni kéne, de addig meg még egy csomó cuccot intézni, de ha többet hiányzok a melóból, még ennyi pénzt sem kapok, szal most az van, hogy ülök, aludni kéne, mert holnapötkorkelek, de nem nagyon tudok, és nem is nagyon akarok, igazából egy Bones hetedik évadnak örülnék, de persze erre várni kell novemberig, remélem, új állásom előbb lesz.

Gyógyultan. Azaz jó lenne, lázam már nincs, sőt. Nagyon jót tett, hogy aludtam, és asszem, a magnéziumot megtartom. Ellenben a fránya köhögés nem akar abbamaradni. Csúf.

Csak tippelni tudom, hogy valami felsőlégúti fertőzés, mert - magyar egészségügy - a doki egyszer se vizsgált meg, sztem hétfőn se fog. Azon röhögök így magamban, hogy felőle akár tüdőgyulladásom is lehetne, vagy gégerákom, az itt ki se derülne. Valszeg egyik sincs, de azért ez így milyen már?

Pénteken továbbá költözöm végre. Azon matekozok, hogy mégse festem ki a szobát, hanem csak veszek egy alkoholos filcet, meg némi fekete festéket, és a megkezdett fa mintájára végigrajzolom a falat. Egyrészt, így kevesebb a munka, másrészt meg kimondottan rossz tapasztalataim vannak arról, ha én meghirdetek egy bármilyen partit - festőt is valszeg hiába próbálnék, mindenkinek hirtelen akadna jobb dolga, egyedül meg nem lenne rá energiám.

...na, ez teljesen nem normális. És most a gázos fajta nem normálisról beszélünk.

Még kigyógyulni se lehet a stressztől. Nem elég kikapcsolni a telefonod.

Mindig érdekelt, hogy lesz valakiből terrorista. Hát, valószínűleg így.

A büdös francba. A rossebbe. Hogy az a poshadt kurva élet tenné valahová. Hogy a rák egye ki. Halna éhen. Állna belé a nehézség. Hogy a Jóisten tenné valahova. A méteres kékerest. Az apád istvánbácsiját. A vörhenyes talicska. A fekete franc. A telibekúrt két talicska aprómajom. Hátulról egy rotációs kapával. Hogy a jó büdös rüfke nagyanyját, aki egy fél banánért táncolta a gambalungát a négereknél. Hogy szakadna rá egy mázsa szar. Rázza már a pofonfát. Meg az anyját a ravatalon, azt. Valakit bizisten pofánszarnék. A legnagyobb gleccsertatár. Hülye. Szemét. Maga imbecillis.

Nem, ez még nem az igazi.

Lázverseny: még mindig a tegnap vezet 39.7 fokkal, ma már csak 38 körül tanyázott, még a végén holnap a kontroll visszaenged dolgozni? Vicces lesz, annyira szédülök, hogy ha nem előre nézek, fordul velem a szoba is. Vagymi vagyhogy.

Most csak így röviden, mert annyira nem vagyok jól.

Szal, megesett, ami 100 évben egyszer, beteg vagyok. Állítólag megfázás. Kaptam 4 gyógyszert, ami az én mércémmel iszonyúan sok, de legalább nem volt benne kanalas (röhögjetek nyugodtan, de nem szeretem, hányok tőle, kanalas gyógyszert nem veszek be és kész). Vicces volt, amúgy, a doki fél órával késett a rendeléssel, és nem vizsgált meg - az én emlékeimben még holmi sztetoszkópok, meg mély levegők vannak, de mondjuk annak speciel örültem, hogy nem kell levetkőzni. Amikor az ember bőrének minden négyzetcentije fáj, akkor a hosszú ujjú póló levétele kész szenvedés.

Szal, most minimum csütörtökig itthon maradok és pihenek. Legálisan alhatok, jessz! :)

Állítólag ti itten azt szeretnétek, hogy gyakran olvassátok az én posztjaimat jól.

Most lehet, fogjátok is, mert ahogy elkiabáltam lentebb, megint írói válságba kerültem. Már nem is számolom, hanyadjára kezdtem bele ebbe a nyomoronc sztoriba, de amint írok egy első fejezetet, amit elsőre jónak tartok, azt utána átolvasom harmadnapra, és rém bénának ítélem. Sóhaj. Továbbra sem értem, hogy ha előtörit tudok írni, akkor miért olyan nehéz ugyanezt hosszabb kivitelben. Ti. az előtöriírás nekem mindig olyan volt, mint egy szabad novellázós feladat, mint a kreatív írói kurzusom. És mindegyik eddig készült mű alapvetően nem lett rossz. De ez a rohadék, ez kifog rajtam.

Valszeg a változás teszi - a tizensok év alatt annyit alakult a világ és a karakterek, hogy már nem is tudom, mit akarok kihozni belőle. Pedig valamit érdemes lenne, ha már megszületett vagy 10 generáció... és voltak benne ötletek, amiket ki lehetne fejteni. Például a városfalak halhatatlan őrei, akik sakkoznak, és jobb a dumájuk, mint Lasponyának, vagy  Viharsarok titkos szervezeteinek kiépülése és adok-kapokja testközelből. Volt egy lány, igazi Terminátor, nem a kedvesebb, ámde a hatékonyabb fajtából; egy félszemű fiú, erős házmestertudással és krónikaírói hajlammal; egy bonyolult ikertestvéri kapcsolat; egy árulás; két erős egyházi szervezet, akikből az egyik kutya, másik eb; egy csapat, ahol mindenki rokona mindenkinek, és talán ezért működik olyan jól; egy lénysereglet, akik leginkább a tündérekhez hasonlítanak - nem a tündékhez; sárkányok, nem tipikus megjelenési formáikban - egy időben még nyelvet is elkezdtem kidolgozni hozzájuk; egy kurtizán, aki egy ideje a visszautasítható ajánlatok korába lépett; egy fiú, aki farkasbőrben éli túl a gladiátorviadalait, és egy sajátosnak mondható késsel bír; egy toronnyi varázsló, akik kikutatják a mágia egy addig ismeretlen ágát; az ő teremtményeik; egy sánta varázslónő; kristályszerű szellemek a föld alól, akiket nem fog a kard; egy öreg tábornok, aki úgy nemesíti az embereket, mint a virágot vagy a fajtakutyákat szokás, és ezt teszi a legnagyobb világjobbító szándékkal; egy világ, steampunk elemekkel, de távol a mienktől... a fele Mary Sue, valószínűleg, pedig ugyancsak igyekeztem elkerülni. Mindenekfelett egy olyan világot képzelek, ahol semmi sem fekete-fehér, nincsenek jók és rosszak, sem az olvasóval mindenáron megkedveltetett kalandorcsapat. Hogy nekem kik szimpatikusak, az tök egyértelmű, de ugyanakkor tudom, hogy ők sem különbek azoknál, akik ellen harcolnak - ha nem ugyanaz a hibájuk, akkor lehet más.

Rengeteg kis történetet tudok róluk, de képtelen vagyok írássá álmodni.Talán az is elbizonytalanít, hogy nem tudom, érdekel-e ez egyáltalán bárkit is - egy írókörben vagy egy előtörténetnél adott a helyzet, hogy persze, ott már csak meg kell írni. De ez... ki kíváncsi egy újabb fantasy-szerűségre, ami talán egy porszemnyit sem egyéni? Elkezdem, és mindig az jut eszembe, a pokolba is, ezt én tovább nem olvasnám. Aztán persze lehet, hogy de.

Szinte görcsösen próbálom elkerülni a Bulwer-Lytton-díjat, a határozószókat, Mary Suet és Gary Stut. Úgy érzem, tudnék mit mondani, van kikről mit mesélnem.

Így újraolvasva Stephen King Az írásról c. örökbecsűjét, asszem, az Ideális Olvasó hiányzik. De az nagyon.

Csak elkezdtem írni. Mondat még mindig nincs, de úgy döntöttem, nem érdekel, és benyomtam a lejátszóba Faithless-Insomniát, Sash-Stayt, és Mortal Kombat theme-et. Valahogy megy, kicsit többet látok a dolgokból, mint azelőtt.

Most kikapcsolódásnak Alvin - Pontjókor, na meg Tükörbe tudok nézni, ugye.

Informatív bejegyzésünket olvasták, köszönjük a figyelmet.

Megint jön, de megint nem akkora, hogy rászánjam magam, és leüljek bármelyik ötletem elé, és megírjam rendesen. A para miatt van, azt hiszem - ami ötletnek jó, az leírva még lehet statikus, klisés, elcsépelt. Ez mondjuk karakterelőtörinél nem baj, ott a tipizálás, ha önironikus, nagyon is jól működik. Nem hiszem viszont, hogy ez irodalmi műként is megállná a helyét.

Félek a karakterket papíron látni. Elképzelve annyi lehetőséget rejtenek, ha leírom, konkrétak lesznek, és talán túlságosan kétdimenziósak. Két lehetőség között kell megtalálni a középutat: vagy nagyin eredeti módon nyilvánulnak meg - a veszélye, hgy teljesen irreális dolgokat művelnek, és nem lesz hihető, amit csinálnak. Vagy pontosan azt teszik, amit várunk tőlük - a veszélye, hogy nagyon könnyű beleesni az unalmas tipizálás és a Mary Sue csapdájába.

Aztán ott van a presszió. Ahogy mondani szokás, a határidő a legnagyobb múzsa, esetemben legalábbis biztosan - ha ráérek megírni, soha nem fogom megtenni. 13 éves korom óta gyűlnek bennem a történetek, néhány még akár érdekes is lehet. Még előtöriből is volna olyan, amit legszívesebben folytatnék - fanficnek minősül ugyan, de ha foglalkoztat... viszont így sem lesz belőle semmi, ha nincs a hétvégén egy verseny, amire meg kell lennie.

Ha nem félnék annyira a kritikától e téren, folytatásos blogregényt írnék. Ha csápolnának nekem, hogy "én akar folytatás", akkor talán menne. De ugye, messze nem biztos, hogy bárkit érdekelne ilyesmi, hiszen annyi hasonló van... Lehet, hogy meg kéne szavaztatnom. Pár szavas szinopszisok, jelezzétek, ha érdekel a felsorolt karakterek története. Hahh, sziktranzit, így lesz ipar az írásból.

Aztán van még egy kifogás.

Hiányzik a Mondat.

Az a bizonyos, amivel el lehet kezdeni; ha végül nem is az a kezdőmondat, de az indít el mindent. Vannak ilyen örökbecsűk. "A fekete ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte." /King/ "A nevem Kars. Nem vagyok rossz ember. /Beagle/ "Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit." /Tolkien/

Ha csak egy porszemnyit is sikerülne ezeket megközelítenem...

Észre se vettem, az előző volt a 800. blogbejegyzés.

Igazából aludnom kéne, 5kor kelek, sajnos elkövettem azt a hibát, hogy délig aludtam, szabadnap lévén, szóval nem megy. Helyette várom, hogy marha lassan letöltődjön a Being Julia, közben régi Ricky Martin és Marc Anthony balladákat hallgatok, és nem jól érzem magam. Ahelyett, hogy olvasnék például.

Valahogy megint előjött ez a nem-vagyok-én-semmire-sem-jó érzés. Kicsit nézelődtem, és hát na, az álláshirdetések elvették a kedvem attól, hogy komolyabban belemásszak most ebbe. A képlet az, hogy hiába vagyok nagyon jó abban, amit csinálok, amíg nincs papírom, ez kábé senkit sem fog érdekelni. Ha nem félnék előre az eredménytől, most utánanéznék, hogy mennyi előkövetelménye van egy idegenforgalom mesterszaknak - miután iparra konkrét tudomásom szerint 28 éves tanítónőtől 40 éves biológusig is vettek föl embereket, az elmélet nem okvetlenül irreális, viszont ettől függetlenül kevés reményt fűzök hozzá.

Nos ja, a szerencsére való alapozásnak, és a változatosságra való törekvésnek az egyik hátránya, hogy a tudásom házmestertudás, azaz semmiben sem vagyok igazán jó, mindenben csak pont annyira, amennyiben éppen kell. Ez a tulajdonság máskor a kedvesebbek közé tartozik nálam, szeretem, hogy ilyen vagyok, de perpillanat mégsem annyira.

Az a problémám többek között, hogy nincs papír és nincs mérés a legfontosabbra, a találékonyságra. Most, hogy megint interjúztattam, próbáltam erre is figyelni. Továbbra sem mondhatom el, hogy egzakt módszert találtam volna a szűrésre, de lehet, hogy elég volt figyelni az embereket - majd kiderül élesben. Mindenesetre tudom, hogy ez a legfontosabb, és ha valaha más munkakörben kell még ilyet csinálnom, ugyanez lesz a vezérfonal. Ez a tulajdonság ugyanis az, amit a jó életben nem tanulhatsz meg semmilyen flancos egyetemen. Lobogtathatsz akármit, ha valami hirtelen nem a tanultaknak megfelelően működik, akkor ott tilos leblokkolni, és gyorsan meg kell oldani a problémát, hogy jó legyen.

Tényleg, nincs olyan szakma, hogy hivatásos problémamegoldó?

Abban nagyon jó lennék. Bár most ezzel kapcsolatban is ellentét van bennem: tudniillik perpillanat nagyon szívesen dolgoznék olyan helyen, ahol minden rendben van. Ahol nem kell a főnökökkel minden fillérért harcolni - akár a fizetések emelését nézzük, akár azt, hogy miből mennyit szerezzen be a szálloda, vagy mennyiért hívjunk üvegest a repedt ajtóüveghez. Ahol nem kell azzal az infrastrukturális hiánnyal küszködni, ami a főnökök miatt olyan, amilyen. Rengeteg munkámba van, hogy ezeket a dolgokat valahogy elfedjem, zsonglőrködök a vendégekkel meg a szobákkal, hogy a beázottba, az elromlott tévéjűbe, a megvetemedett ajtójúba, a zuhanyfüggöny nélkülibe csak akkor rakjak embert, ha muszáj, hogy ha nincs elég apartman, akkor sakkozzak ki leválasztható folyosóvéget, hogy ha nincs elég ágy, akkor melyik szobából melyikbe vitessek át kanapét, és elég kedves, segítőkész és jófej legyek ahhoz, hogy a vendég az én arcomra, és az általam ajánlott dolgokra emlékezzen Pestről, ne pedig arra, hogy a hallban rögtön egy Gázfőelzáró feliratú ajtóba fut be. Egyfelől, valahol élvezem, ha elég ügyesen meg tudok oldani valamit, de kikapcsolódásként most vállalnék olyan munkát, ahol nem kell mentegetőzni és sűrű elnézéseket kérni folyton. Ahol ha azt mondom, hogy ez ennyibe kerül, akkor magabiztosan mondhassam, mert tudnám, hogy ez tényleg olyan minőség, ami minden forintot megér.

Az a baj, hogy ilyen helyre nem tudom, mikor fogok kerülni. Nem tudom, van-e még egy olyan főnök vagy kisfőnök, mint én. A mostani interjúknál leszartam az iskolákat, és a munkát néztem, azon belül is azt, mit dolgozott, mármint mi volt a dolga. Ha a reci nála eddig azt jelentette, hogy ül és néz, és szemmel láthatóan nem is nagyon akart többet csinálni, már nem is érdekelt. Aztán az is érdekelt, mit mesél a tapasztalatairól. Aki nem tudott nekem példát mondani, hogyan kezelt nehéz helyzetet korábban, az nem érdekelt.

Én tulajdonképpen olyan állásban szeretnék elhelyezkedni, ahol ezek a dolgok érdekesek, ahol ezt tudom hasznosítani. Szívesen lennék valamilyen asszisztens, esetleg titkárnő, de nem abból a fajtából, amelyik ül az asztal mögött, és a körmét reszeli, meg robotjunikornattakot játszik. Nekem kéne a pörgés, hogy mindig legyen mit csinálni. Szívesen lennék rendezvényszervező. Lennék akár értékesítő vagy eladó is, ha nem tukmálni kell az emberekre a dolgokat, hanem vagy csak menni és bemutatni, ahol lehet, vagy inkább helyi értékesítést.

És igen, szívesen lennék recepciós, vagy egy komolyabb recepció vezetője. Hoteligazgató is, de asszem, ahhoz végképp álmodik a nyomor. Papír, ugye.

Lehet, hogy nem zavarna ez a papír-dolog, ha nem tudnám, hogy itt Abszurdisztánban bármilyen hülye szerezhet olyat. Szilvike, a segghülye most-már-majdnem-ex-kolléganőm szintén nagyon jó iskolát végzett, és nagyon rendben volt az önéletrajza. Kár, hogy egy egysoros levélre sem tudott értelmes választ írni, sem magyarul, de angolul meg aztán végképp nem. Sokat elmond: most volt nálunk valami értékesítő, szobai bekészítést akart eladni, és mondta, hogy először a Szilvikével beszélt. És ilyet szól: nem tudta először, hogy a csaj hülyének tetteti magát, és így akarja lerázni, vagy tényleg az. Nos hát...

Valahogy nagyon elitista dolognak érzem ezt a diploma-dolgot, pedig egy BA nekem is van. Sajnos nem a legjobb helyről... ahogy mondani szokás, minden nagy hibát csak egyszer követsz el, de az elég is. Nekem az volt az, hogy nem ismertem fel: a művészkedés nem nekem való. Az egyetem alatt sokáig azt hittem, csak az a baj, hogy nem motiválnak, pedig az csak egy része volt, a MOME tényleg egy kalap trágya. Az igazi baj az volt, hogy nem ismertem fel: az egy helyben ülök és szövögetek, nem nekem való. A tervezés úgy általában. Az nem elég az ilyesmihez, hogy friss és jó ötleteim vannak, az is kell, hogy egy helyben tudjak ülni, amíg átadom őket. Hogy rá tudjak koncentrálni egy teljes kollekció erejéig. Ez nekem nem megy, én egy-egy dolgot tudok megtervezni egyszerre, a kreativitásomat szívesebben élem ki gyors dolgokban, azonnal megoldandó feladatokban.

Hát, ez van. Hiába egy magamfajta ember kéne sok állásba (véleményem szerint ugyanis azért tart itt a világ is, mert rengeteg helyen dilettánsok vannak, és csak a tökölődés megy), jelenleg egyszerűen nem erre szűrnek.

No mindegy, bízom a szerencsémben. Asszem.

Vagy nem. Igazából indig akkor kerülök rendesen a gép elé, mikor teljesen fáradt vagyok, a munkahely meg nem számít. Ott egy mondatot nem tudok leírni, mert leütök egy betűt, és az kettő perc múlva jelenik meg - és lassan, egyenként. Embertelen, nem lehet elviselni.

Kár amúgy ez a fáradtság, sok gondolatom van, amiről írnék. Össze akarok hozni egy táborértékelőt - szigorúan a szervezők, elnökség, majdani szervezők, ilyesmi részére, nem akarok mindenkinek mindent külön magyarázni, nem is tartozik minden háttérinfo az smt-kre, valamint ha valami hibát esetleg nem vettek észre, az talán jobb is úgy. Aki szervezés okán tanulni akar, annak menjen. Ehhez kapcsolódóan akarnék kezdeni egyfajta koncepcionális vázlatot a jövő évi táborról - nem akarnék főszervezni, de szívesen ötletelnék azért rajta. Volna mit.

Aztán kéne állásokat is böngésznem, de ma is lusta vagyok frissíteni a profilomat bármelyik oldalon. Shame on me. Mondjuk nem is annyira sürgős, hiszen ugyan nem érzem jól itt magam, de nem elviselhetetlen; és meg vannak velem elégedve, a pénz is nem annyira vészes (ha csak néha jön akkora jatt, mint mondjuk ma, az már sokat dob. Reggel 10ig már is zsebeltem 2000-t, csak azért nem többet, mert valamennyit megosztottam a szobalánnyal. Ez önmagában nem sok, de hosszú távon sok kicsi sokra megy).

Voltaképpen olvasni is akartam, meg filmet nézni. (Melyiket? Teli van a gépem...)

Előtte meg még elmesélem, hogy tegnap voltunk Encsivel a Kertem nevű helyen. Eddig nem ismertem, nem is olyan olcsó, hogy sokszor akarjak oda menni, de a jó nevű italok (Iszap, Almás pite, Toni Körtész) finomak voltak, volt egy hangulata a dolognak. És van ott jóféle balkánburger is. Szal, ki is maradtam tegnap hajnali 3ig, 2 óra alvással, enyhén aznaposan mentem melózni, élmény volt.  Na, tehát ezért vagyok fáradt. De most már csak kibírom es... *horty*

Elég tanulságos volt ilyet játszani. A fátyolos hang, a kedvesség, meg ilyenek még mennek, de be kell látnom, hogy nem igazán látom át egy ilyen figurának a motivációit - az biztos, hogy a bizonytalanságokkal együtt is lehettem volna aktívabb és bátrabb. Ennek a karakternek most egy ilyen nagyon óvatos, visszahúzódó oldalát sikerült megfogni. Pedig viccesebb lehetett volna, ha jobban merek bután és naivan megnyilvánulni - de majd legközelebb :)

Az mondjuk fura volt, h néhányak azt hitték, nem éreztem jól magam, pedig de :) Ez jó tanulmány volt; és bár tegnap azt mondtam, h naivát játszani picit unalmas, és nem fogok többet, ezt most revideálom. Még egyszer legalább kipróbálom, több aktivitással, mert most már tudom, mire figyeljek, és mit csiszoljak :)

Szal, kösz a szervezőknek a lehetőséget, hogy Aysun bőrébe bújhattam. Lesz fotó is, majd ápdételem a bejegyzést, ha eljut hozzám. -> Fent vannak, mint látszik, köszi értük GPnek. Ha nem késik a vonatom 20 percet, akkor nem kések a készülődéssel sem, és akkor az esemény elején készültek volna. Így a végén lett, bebarnult virággal, és verítékfényes arcbőrrel, valamint kócos hajjal. Ez van :P

Lady Delena Alaner, 26 éves özvegy.

Jelmondat: Ellenségeink éltetnek!

Címer: feketével szegett vörös pajzson fekete holdsarló, a sarló szarván fekete dögkeselyű

Az outfittel pedig teljes a kép. Szinte biztosra veszem, hogy ilyen fokú tipizálással nem is kell többet mondanom ;)

(A kép gothpunk műve.)

Na jó, azért basic info:

Alaner Ház
Székhely - Keselyűfészek
Jelmondat - Ellenségeink éltetnek
Címer - Feketével szegett vörös pajzson fekete holdsarló, a sarló szarván fekete dögkeselyű
Fegyver - Vasszárny (nemesacél kard keselyűláb markolattal)

Az Alaner Ház igen fiatal, alig száz esztendős múlttal bír – mikor a Keselyűkirály nevű lázadó felkelt II Daeron ellen, seregét Lord Dondarrion és Lord Carron verte szét, várát és földjeit azonban egy dorne-i harcos nő kapta, aki elárulta a Keselyűkirályt, pedig állítólag a szeretője volt. A karddal félelmetesen bánő nő, Lady Cynna Alaner egy lovag lánya volt, akinek semmi egyebe nem volt, csak a kardja, Daeron azonban birtokot adott neki – igaz, a kietlen hegyek és a lerombolt, felégetett Keselyűfészek aligha voltak bőkezűnek nevezhetőek. Egy váratlan földrengés azután szinte teljesen lerombolta azt a keveset is, ami a harcok után megmaradt, a jobbágyok nagy része inkább elhagyta a földjeit, és a gyenge bányák is beomlottak. A sorsverte Alaner Házat szomszédaik java részt árulóknak, jobb esetben kíméletlen haszonlesőknek tartja, de túlélték a földrengést, a Tavaszi Járványt, Őrült Aerys király ámokfutásait, gyermektelenséget, tűzvészt és minden, ami ellenségeiket, riválisaikat és szomszédaikat gyengíti, őket erősíti.

Lady Mya Alaner, Keselyűfészek Úrnője, nyolcvan éves Lady, gúnynevén a Dögkeselyű
anyja, {Lady Cynna Alaner}, Keselyűfészek Úrnője, a Ház alapítója, a Keselyűasszony
első férje, {Ser Marq Grandison}, harminchét éves korában álmában elhunyt
fia, Ser Harod Alaner, Keselyűfészek névleges örököse, ötvenkilenc éves lovag, gyengekezű és iszákos
unokája fiától, Lady Delena Alaner, huszonhat éves Lady, gúnynevén Feketecsőr
unokája fiától, Lady Elinor Alaner, tizenkét éves Lady, a Keselyűfiók
második férje, {Ser Patrick Cafferen}, hatvan éves korában tüdővérzésben elhunyt
lánya, Lady Lollin Alaner, ötvenhét éves Lady
unokája lányától, {Ser Manfred Alaner}, huszonöt évesen eltűnt a Keskeny Tengeren
unokája lányától, Mandren Alaner, negyven éves férfi, zseniális hadvezér, a Kondor
fia, Ser Trifer Alaner, negyvenkilenc éves lovag
fattyú unokája fiától, Ser Homok Lucas, jóképű huszonkét éves lovag, a Homokkeselyű
harmadik férje, Vlad Vyrwel, húsz éves férfi

Erődítés - Átlagos
Keselyűfészek kastélya
Befolyás - Kicsi
Ser Rodar Lenniford, halk szavú lovag
Fényes Borio Naar, világlátott tudós Myr-ből
Föld - Elenyésző
Keselyűfészek alatt ered a Kígyóhullám, mely Wyl mellett ömlik a tengerbe, ám mielőtt elhagyná a hegyeket, végikanyarog a völgyek és apró hegyi legelők között, buja zöld vidékké változtatva az Alaner Birtokot, dús fűvel és fügétől, olivától, almától, baracktól és keserűvirágtól roskadozó fákkal. A kastély a régi romokra épült, melyek közül sok még mindig felderítetlen és tele van titkokkal, akárcsak a gondozatlan, vad, hegyi oroszlánokkal és medvékkel teli erdő, a Romliget.
Rend - Rendezett
A keselyű mindent lát – mondják a helyiek, és Lady Alaner a legcsekélyebb bűnöket is keményen megtorolja, így kevés a bűnöző, de a parasztok és a Romliget rejtegetnek néhány zsiványt.
Nép - Elenyésző
A földrengés a legtöbb parasztot elüldözte, pedig felszántani való föld bőven akad, a fák jól teremnek, és a Háznak számos kecskéje és birkája van – csak senki nincs, aki vigyáz rájuk. A kevés maradék jobbágy Keselyűfészek környékén él apró hegyi falvakban.
Sereg - Gyenge
Az Alaner Ház híres felderítőiről és hegyi csapatairól, valamint rettenthetetlen testőreiről, akik keselyűcsőrt mintázó sisakban harcolnak.
Vagyon - Rászoruló
Az Alaner Ház bányái beomlottak, városa, piaca nincs, de ritka ügyesen bánik a politika eszközeivel, és vadászháza híres a hegyi oroszlánok, hegyi bölények és sziklakecskék trófeáiról.

El kell mondjam, eredetileg a lájv tényleges történéseiről akartam írni, nézőpontból, Martin stílusában - de a történetnek még messze nincs vége, és túl sokat mondanék. Azt azért elárulom, hogy volt itt titkosírásfejtés, akaratlagos és nélküli pletyka, és kavarás, kavarás, kavarás. Igen jól szórakoztam :) Itt is köszönet a szervezőknek.

Ha igaz, holnap (szerdán) végre erre is lesz időm. Igaz, még varrni is kell. És lehet, hogy benézek a munkahelyemre pár órát, pedig szabadnapom lenne.

Ugyanis.

Felvettem egy csajt nappalosnak. Kettő között vacilláltam; a másik szimpatikusbb volt, de ugye nem öribarit kerestem. Végül két dolog döntött, az előző kisfőnök szerint jobbak az iskolái ennek (én ugye nem szakmabeliként nem tudtam ezt megítélni), valamint a másik még dolgozott egy helyen, és erre meg én gondoltam, hogy azt nem fogja tudni csak úgy ukmukkfukk otthagyni, márpedig nekem kellett az azonnal kezdeni tudás.

Nade.

Egyelőre a csaj nem valami nagy szám. Nagyon lassan tanul, kimondottan gyenge a levelezési stílusa in inglis és magyarul is (legközelebb simán interjúfeladat lesz helyben levelet írni két nyelven, már most látom :P). És elég nehezen enged fel, pedig ehhez a munkához pörgés kéne, és talpraesettség, és lazaság. Sajnos van összehasonlítási alapom is, mégpedig Mírrand személyében, akinek nincs sokkal több  tapasztalata, de eddig nagyjából hiba nélkül teljesít, és simán ott merem hagyni fél napra a recin - az új csajt még nem, pedig elvileg sokkal több betanulós napja volt. No meglátjuk, mindenesetre tartaléktervem már van. Addig is türelmes vagyok, gyógyfeladatokat adok, hogy szép lassan beletanuljon - bár lesz itt mélyvíz, hiszen hétvégén nem leszek három napig.

(Bele sem merek gondolni.)

Mindenesetre ilyenkor nagyon értem az Ankalimon-problémakört.

Annyit beszéltem már. 11 napja húzom az igát, de most jön 2 nap pihi, és utána is jobb lesz.

Vettem fel embert, és most tanítok. Az a nehéz, hogy fogalmam sincs már, mit mondtam el kinek, és ma úgy szét voltam esve, hogy hihetetlen. Ennél már csak jobb lehet.

Ebbe belejátszott a nap indulása. Elmegyek vécére, nincs papír. Kimegyek a házból, vissza kell fordulni, otthagytam a telefont, közben elmegy a busz. Beérek a munkahelyre, és hallom, hogy egy (volt) munkatárs 1 milliós munkaügyi pert akar a hotel ellen. (Azért, amíg kiderült, hogy szokás szerint a Gleccsertatár értett félre valamit, addig picit kicsi volt a gyomrom.)

Ja, ma részt vettem egy ember elbocsátásában is. Lehetett volna sokkal szebben, de a főnököm elég temperamentumos, sajátos értelmezési tartományokkal, szóval ez nem sikerült, és nem jól érzem magam tőle. A becsületes az lett volna, ha felállok, a magam nevében elnézést kérek, és elhúzok - de nem tehettem meg. Helyette próbáltam tompítani a helyzetet. Az első morális akadályon épp csak átkecmeregtem.

Ezt amúgy még rágni fogjuk egy darabig, még akkor is, ha nem mi vagyunk a CSI Budapest. Arról van ugyanis szó, hogy egy vendégnek eltűnt a tárcája, állítása szerint a szobájából, ahonnan egyszer ment ki dohányozni. Az éjszakás járt arra, így gyanús lett, de nem volt semmi közvetlen bizonyíték - amennyit a biztonsági kamerán láttunk, az gyanús, viszont a srác ki volt tömve pénzzel, mért lopott volna? Pláne az első napján, miután elmondtam neki, hogy az elődjét ilyesmiért tette ki a főnök? Az volt a baj, hogy mikor kiejtette a főnök, hogy szeretné hallani a verzióját az ügyről, mit tud, merthogy rendőrsági feljelentést készül tenni (ismeretlen tettes ellen, of course, bár ezt asszem, sajna nem tette hozzá), akkor a srác magára vette, és balhé lett. És mivel elfelejtettük vele aláíratni az egyik szerződés lapját (ettől még bejelentve be volt), jött a balhé.

Szóval, tegnap felvettem embert. Volt olyan, aki emberileg szimpatikusabb volt - tényleg sajnáltam, hogy csak egy jöhet, kettőt is felvettem volna. Végül szakmai és gyakorlati szempontok döntöttek - az egyik nem tudott volna azonnal kezdeni. Ugyan ez se rossz, de azért ó fakk.

Egy a lényeg, fáradt vagyok, nagyon. Rengeteget túlórázok, dolgozok, és amíg nincs stabil ember, nem nagyon tudok eljönni pihenni. (Azért most már jobb a dolog, Mírrand holnap kezd. Remélem, minden jól megy majd - így neki is lesz sikerélménye, nekem meg alvásidőm :))

Itthon viszont nincs minden rendben. Anyu két hete rosszul van, mostanra kiderült, hogy epehólyag gyulladás, na és epekő, kettő is, nem kicsik. Műteni kell majd. Itt is felteszem a kérdést, tud valaki jó sebészt a Bajcsyban? Mindenesetre kemény volt, én ezt reggel tudtam meg, a nagyanyámtól, mert anyám persze magától fel nem hívott volna. És ráadásul, amíg meg nem műtik, be akar járni dolgozni. Oké, én is workaholic tudok lenni, de ez tényleg beteges.

Viszont, ha már beteg, apám gyomra is egyre rosszabb, meg most a húgom is kezdi a hányingerességet. Persze, itthon azért van stressz, de ez így gyanús. Csak én meg öcsém vagyunk jól, mi meg alig vagyunk itthon. Ha én Dr. House (csapata) lennék, most elkezdenék nálunk mérgező anyagot keresni, vagy végigmennék egy Geiger-Müller számlálóval.

Hát, na, ez van.

Na igen. Karrier, mondom én. Most már akár miniszterelnök is lehet belőlem - mindenki jobban járna.

Igazából elképesztő felelősség zuhant a nyakamba, még felfogni sem volt időm. De jó lesz ez, ha odafigyelek, maximális energiát teszek bele, és dolgozom rajta.

Először is, kell egy csapat. Jelenleg én vagyok az egyetlen fix nappalos, a másik a Gleccsertatár Peti, a hülye kollégám, aki jobbra-balra hazudozik, ügyetlen, és buta. Mivel ő kétszer annyi ideje van itt, bizonyára sértődés lesz, hogy nem ő lett a kisfőnök, de a tulaj közölte, hogy bárki előtt védeni tudja, mért döntött mellettem. És való igaz, a Peti is lehetne a helyemen, ha rendesen dolgozott volna a 9 hónapja alatt. Még én se szakadtam meg február óta, de azért a különbség látszik.

Szóval, csapatot kell találni. A tulaj közölte, hogy hívjak be embereket, majd bejön. Aztán ideszólt, hogy nem fog beérni, de amúgy csináljam csak én, akire én azt mondom, hogy jó lesz, azt ő elhiszi. Oké, ehhez kell az az álláspont, ami neki van, és aminek az alján talán akad is ez-az: nevezetesen, hogy a papír messze nem minden, ehhez a melóhoz értelmes, talpraesett emberek kellenek; valamint az a két meggyőződés, hogy én vagyok a valaha volt egyik legintelligensebb, legjobb embere, és hogy ezzel együtt engem a kisfőnök még csak be sem hívott volna interjúra.

Nos, akárhogy is, de én fogok magam mellé embert felvenni. Ez pedig nagyon jó. Mára behívtam nagy hirtelenséggel két embert, a többi hétfő délelőttre maradt. Állandó ember nincs még, beugrót viszont találtam, mégpedig Mírrand személyében. Amennyire ismerem, megvan benne minden, amivel ezt az állást vinni tudja részmunkaidőben; amúgy meg beugróból sosem lehet elég. Ma volt bent, megmutattam neki a hotelt, menni fog ez. Hétfőn jön tanulni.

A másik csaj volt a nagyobb para. Én még sosem interjúztattam, és már ott ült, mikor kiderült, hogy a főnöknek esze ágában sincs jönni és segíteni, oldjam meg. Hát, nem hiszem, hogy egy HR-díjas beszélgetés volt, de azt hiszem, leszűrtem a fontosabb infokat. Ha nem találok jobb embert, akkor teljesen megfelel.

Igazából amúgy ennek a keresgélésnek vannak speciális meghatározói. Tudniillik, ez egy kicsi hotel, a 4 csillag éppen csak megvan, nem nagyon dúskálunk a luxusban. Ezért is komplex a munkánk. Na most, a helyzet az, hogy akinek nagyon jó szakmai végzettsége van, az nem ide akar jönni, pláne nem ennyi pénzért, az ilyenek Hiltonba, Marriottba, Mercureba, ilyen helyekre mennek. Viszont nem akarok olyasvalakit, akinek semmi köze ehhez, mert sokkal könnyebb úgy megtanítani a dolgokat, ha van mihez hasonlítani. Oké, én sem voltam éppen tapasztalt, de az előző állásaim sok mindent adtak, kezdve onnan, hogy láttam már számlázóprogramot közelről, vagy beszéltem már ügyféllel, satöbbi. Szóval, középút kell, ráadásul olyan ember, aki lehetőleg nem húz el egy hónap után.

Ehhez persze az is kell, hogy jó legyen itt dolgozni. Tervezek pár dolgot, amivel egyszerűsíteni lehet a napi munkát, az értékesítés folyamata is átláthatóbb lesz, és amivel - talán - jobbak lesznek a körülmények. Orvul még olyan ötletem is van, hogy ha hosszú távon kellően jól alakulnak a dolgok, akkor talán a két tulaj is nagyobb teret hagy nekünk, és az már egy adag stressz mínusz :)

A következő, az az árak alakítása lesz. Tisztelem az előző kisfőnököt, és elismerem a szakmai tudását - most nem a Hiltonban lenne, ha nem így lenne. De ez a hotel nem hagyományos 4 csillag, nem is olyan környéken van, rugalmasabbnak kell lenni az árakkal, főleg a walk-in népekkel. Aztán most kaptam többféle ötletet csomagokra, kedvezményekre, ezeket ki kell dolgozni.

Aztán, a reklám. Tényleg rá kell feküdni az értékesítésre, és erre is kaptam extrém, de jó ötleteket. A kávézót is be akarom indítani, ne csak lézengjenek a vendégek - azt szeretném, ha annyira menne, hogy fel lehessen venni oda egy pultost. Elvileg van nálunk olyan lehetőség, hogy bármilyen produkció, zenekar, satöbbi felléphet, és használhatja a helyet, a feltétel az, hogy hozzanak 20 vendéget, akik fogyasztanak valamit. Jó ez a lehetőség, csak nagyon kéne reklámozni. A nagyszabású tervem az, hogy legyen valami rendszeres program, amiről mindenki tud a városban, és állandó látogatói köre van - tudom is én, blues est, karaoke, playback színház, vagy valami.

Fú. annyi dolog kavarog a fejemben, annyi mindent kell csinálni, és annyi lehetőség van. (Oké, tudom, valójában nincs, és én egy idealista lúzer vagyok. De csak most hagyjatok még a lila ködömben fetrengeni!) Ez egyszerre nagyon ijesztő, és nagyon boldoggá tesz. Ha valami, akkor ez kihívás! Szóval, most elég furán vagyok, de az összkép pozitív :)

Azért az elég jól esett: az éjszakás felhívott, először nem ért el, másodjára igen, és akkor mondta, hogy néhány vendég alkudozna: holnap talán hoznak 6-9 embert, ugyanennyi szobába, viszont akkor lehet-e 60 Eu helyett 50 Eu a szobaár mindüknek, pláne, hogy 5 napig maradnak? És meséli az éjszakás, hogy: "mondom nekik, hogy most nem tudom elérni a menedzsert, de akkor majd most mondom nekik, hogy rábólintottál". Hát igen. Menedzser, így hivatkoznak rám, ááááá.

Oké, tudom, az ajtónálló is input-output menedzser, de akkor is. Tetszik a dolog. Azt hiszem, túlságosan is.

Hát, hegyibe.

A főnök határozottan egy mondatban használta tegnap a nevemet, és a "fizetésemelés" szót, és a kettő között nem az szerepelt, hogy "nem kap". Oké, a kisfőnök távoztával lényegében az összes felelősség rám testálódik majd - névleg még nem vagyok a recepció vezetője, de kinéz a dolog.

Szofi régi kifejezésével élve, annyira izom vagyok.

Érdeklődőknek elmondom, hogy a címben jelzett egy igen jóféle zenét játszó banda. icke és minc hibája, asszem, ők raktak ki tőlük a fácséra. Ma állítólag koncerteztek, úgyhogy ennek tiszteletére torrenteztem szereztem véletlenül eljutott hozzám egy teljesnek tűnő diszkográfia. Rég hallottam jóféle Nintendo-hangulatú szintivel fűszerezett metálfélét. (És aki most azt hiszi, hogy ironizálok, az téved. A Nintendo-hangulatú szintiknek megvan a helyük a zene világában. Az enyémben biztos.) Amúgy se volt mostanság olyan zeném, amit szívesen hallgatnék, és ne ismerném - jobb híján Clawfinger ment ez előtt, ami jó ugyan, csak lassan úgy ismerem, mint a tenyeremet.

Ennyi volt kis zenei félóránk, köszönjük megtisztelő figyelmüket. És most, hírek.

Holnap, mint az Éjjeli Őrség tagja, feketét öltök.

Magyarul, az a nevetséges helyzet állt elő, hogy bár már se beugró nem vagyok, éjszakás és fiú meg soha nem is voltam, holnap éjjel mégis én leszek a portás a hotelben. A többieknek mind van többé-kevésbé elfogadható dolguk akkorra; illetve dehogy, de a délután egy pontján meguntam, hogy órákig telefonon könyörögjek valakiknek, akik éreztetik, mekkora szívességet tesznek nekem, hogy bejönnének esetleg, ha idejük engedi, elvégezni a munkát - jelen esetben itt lenni. Úgyhogy gondoltam, a lónak különféle testrészei a szájukba, meg egy rotációs kapa hátulra mindnek, bemegyek én, de akkor enyém a lóvé is. Annál is inkább, hogy mikor a kisfőnök meghallotta, mire (nem) jutottunk, mondta, hogy kijárja a főnökségen, hogy ezért nappali bért kapjak, ne éjszakait. Ja, mert azt még nem is mondtam, hogy utána közvetlenül délelőttös leszek. Na persze 16 órát azért mégse kéne, gondoltam, úgyhogy azt azért közöltem az utánam délutános sráccal (akit ugyanúgy vigyen el a porkoláb, mint a többit), hogy szeretném, és igencsak értékelném (értőknek: nem verem orrba, verbálisan sem), ha bejönne pár órával korábban. Ezt még megígérte, így nem 16, hanem csak 14 órát leszek. Mekkora faszaság, nem? :P

(Ja, amúgy ugyanitt recepciós állás kiadó. Nem vicc, a nappalisok közül is mennek páran, az éjszakások közül is (utóbbiak kevésbé jószántukból fognak :P), szóval, ha valakinek nagyon nincs más, és érdekelné ez, az szóljon. Vagy ti az ismerősöknek, ha valakinek kéne. Mail nekem, és válaszban mennek a részletek.)

Fekete meg úgy lesz belőle, hogy a műszakmaraton előtt színházba megyünk, szűkcsaládilag, faterom nélkül. Hegedűs a háztetőn, Hegedűs D. Gézával (vajon elég ócska poén ahhoz, hogy egy vérszegény hahát megeresszek? igen, valszeg.), akit amúgy csípek. És hát, ha színház, akkor jobb cucc, márpedig a jobb cuccaim feketék.

Pedig nem is vagyok gót.

Ennek kéne még a végére járnom, tudniillik, hogy is ejtik pontosan. Vagy éppenséggel mikor ejtik hogy.

Margarita, a spanyoltanárnőm szerint mindig 'sz', és ő csak tudja, elvégre ez az anyanyelve. Ugyanakkor hallom, hogy a mexikóiak következetesen 'mehikót' mondanak. Ehhez jön még a spanyol foci - hogy Xavi nevében mért 'cs' azt még megmagyaráztam azzal, hogy áh, katalán dolog biztos. Na de Xabi Alonsonál is 'cs', ő meg legjobb tudomásom szerint baszk... gondoltam, megnézem akkor a spanyolkönyvben, ott meg konkrétan oda se írták az abc mellé, hogy kéne ejteni szerintük. Már azon kívül, hogy a betűt önmagában 'equis'-nek mondják :P úgyhogy egyelőre maradok annál, hogy ez a hagyomány elvének helyi változata lesz, és megtanulom egyenként.

Még hogy a nyelvtanulás nem érdekes...

Akárhogy is, a napi poén megvolt, mikor rájöttem, mi köze egymáshoz a Starkoknak, és Evita Perónnak :)

Ha már Trónok Harca, néztünk azt is, Eryéknél, akiknek örök hála, amiért beengedték a szélesebb társaságot, hangulatos ez így :) bővebb recenzió a ToHu Martin-topikjában, most bemásolni is lusta vagyok.

Nem gondoltam volna, hogy egy telitömött mekiben ihletetten lehetne regényt írni.

Holott ott lehet csak igazán.

Tegnapelőtt tök jó volt, olyan ötleteim támadtak, mint ritkán, nagyon megvolt a flow, benne a zónában, meg minden. Kár volt, hogy be kellett mennem dolgozni.

De sebaj. Folytatom. Megvan a fonál; és ha el is eresztem, már tudom, merre keressem. Ki tudja, egyszer talán kész is lesz.

Mai hastáncóra vicces volt, lélekevő démonnal, Metallicával, és rockosított-gótosított Imperial march-al. Tetszik ez a cucc, és újfent rá kell döbbenjek: egy mégoly kis mozdulat is lehet baromi izzasztó és fárasztó, ha közben a tested összes porcikájára külön figyelmet kell fordítanod.

Holnap meg spanyolórám lesz, először. Magántanár, ráadásul anyanyelvi, valahonnan Dél-Amerikából. Várom már, kíváncsi vagyok :)

Csütörtökön meg folytatódik az excel Milccel. Egyfelől nem mániám a táblázatok, de a mostani melóben is hasznos lehet ez - ha meg mégis dobbantani akarnék valamikor, egy használható excel tudás a CV-ben jól jöhet még.

Ha ezt valaki mondja nekem, kiröhögöm. Amíg suliba jártam, alig tanultam, most meg keresem is az alkalmakat. Persze, nem mindegy, mit, mikor, és kitől, ugye... de akkor is elég ironikus, hogy pont én kepeszkedem, hogy még többet tanulhassak - munka mellett.