Árnyak Könyve Vol. 2.

 "Tebenned bíztunk eleitől fogva, 
 Uram, téged tartottunk hajlékunknak 
 Mikor még semmi hegyek nem voltanak, 
 Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, 
 Te voltál és te vagy, erős Isten, 
 És te megmaradsz minden időben."

Nem is tudom, hogy lehet egy egész életet leírni,akár egy posztban, de hosszabban is. Azt se tudom, hol kezdjem.

Kecskemétről jött ő is. Nem tudom, igazán mikor jött föl végleg, azt tudom, hogy kamaszkorában még ott volt. Volt egy története arról, hogyan kereste betegre magát az ott állomásozó német katonákon - azok ugyanis a hozzá hasonló kamaszokat küldözgették  városba mindenféléért. Tojást gyakran vettek. Ő pedig megvette a piacon fillérért, majd tízért adta tovább a katonáknak (az arányok nem pontosak, már nem emlékszem, mennyiért zajlott a tranzakció).

Egy másik háborús élménye volt, hogy a pap, aki amúgy a szeretetről prédikált, az odament megáldani a fegyvereket - ez volt az a pont, ahol azt mondta, hogy akkor ő ezt köszöni szépen, elég is volt. Nem mondom, hogy tőle örököltem az averzióimat az egyházak felé, de biztos volt benne szerepe, hogy ez lett a háttér. Ezzel együtt az utóbbi időkben megenyhült valamelyest - református volt azelőtt, aszerint is temették el.

A Nagyival való házasságuk akár nagy ívű szerelmi történet is lehetne. Annak idején ugyanis a nagyinak udvarolt ő is, meg a vér szerinti nagyapám is. A nagyanyám meg, ki tudja, milyen megfontolásból, de a másikat választotta. Esetében bejött a papírforma, amennyiben az első férjéről mondták is, hogy baj lesz abból, hogy iszik - lett is, a házasságuk húsz éve finoman szólva sem volt békés, máig nem értem, mi tartotta ott nagyanyámat. Anyám 13 éves volt, mire végre elváltak, ekkor bukkant fel újra a Papa. Időközben ő is megházasodott, lett két fia, valamint elhagyta a felesége valaki másért. Mivel azért valamilyen szinten Papa figyelemmel kísérte a Nagyi dolgait, tudta, mi a helyzet, és úgy gondolta, jó ötlet lenne megkeresni.

És lőn: negyven évig éltek együtt, ez több, mint kettejük előző házasságainak évei összesen. A családi legendárium amúgy azt mondja, hogy ez az egymásra találás nem volt különösebben romantikus: állítólag Papa levelet írt, amiben az újratalálkozás és az összebútorozás gyakorlati lehetőségeit villantotta fel. Ami amúgy nem jelentette azt, hogy ne szerették volna egymást - viszont egyikőjük sem volt soha az a romantikus típus. Papa nagyon sok mindent megtett azért, akit szeretett, de ritkán mondta ki. Ez is tőle eredeztethető családi vonás nálunk: mi nem borulunk csak úgy egymás nyakába, nem mondjuk mindenre és mindenkire nyakló nélkül, hogy szeretjük és imádjuk - nálunk inkább a tettek beszélnek.

Papa szigorú ember volt. Alighanem ilyen volt az alaptermészete is, amit a sereg felerősített. Tíz évig szolgált állományban, és negyven évig volt polgári szolgálatos, mint teherautósofőr, az ellátószázadnál. Katonásan rendszerető volt, anyut is elég szigorúan fogta, miután ő nevelte. Ez utóbbit azért is, mert komolyan vette a nevelőapa feladatát, nem akarta, hogy anyámmal valami legyen, mert nem vigyázott rá annyira, mintha a sajátja lenne. Persze ez magával hozta, hogy anyu fiúival se bánt kesztyűs kézzel: volt, amelyikre simán rácsukta az ajtót, de apám is megszenvedett vele az elején.

A sztori úgy esett, hogy felhívták apámat, mutatkozna be egy vasárnap, délután kettőkor. Apám, a polgári származásával ezt úgy értette, hogy ebédre, és bár beteg volt a gyomra, de koplalt előtte, nehogy szó érje a ház elejét. Ezért puccba vágta magát, virágot vett, és vigyázzállásban megjelent pontban kettőkor... ahol is kiderült, hogy a Papáék tényleg délutánra gondoltak, náluk az ebéd 12kor volt mindig, és ebből, az a gyanúm, egy kisebb világégés sem zökkentette volna ki őket. Nos tehát, apám megjelent plein-parád, Papa meg ott ült, tréningnadrágban, fröccsel, és nyitásként a következő megállapítást tette: "Szóval, te vagy az a bizonyos." Kész, apám itt lefagyott, ez a mondat instant kill volt, teljesen bekészült - a dolog pedig a legendárium részévé lett. Én pedig később elhatároztam, hogy ha valaki valaha komoly lesz, azt ő fogja lemeózni - ha kissé nyers és direkt is volt olykor, azonnal kiszúrta, ha valakivel nem stimmelt valami, és ennek hangot is adott.

Minket nagyon szeretett. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a fiait, és azok családját nem, de úgy alakult, hogy mi egyszerűen sokkal többet találkoztunk vele, mint ők - többször ugrottunk fel, meg a telek-projektet is mi kezdtük el közösen. Azelőtt a Papáéknak is volt hétvégi telkük, aztán amikor mi vettünk egyet, ők eladták a magukét, és hozzánk jártak ki - szép lassan a telek a Papa birtokává vált. Így is mondta mindig: "Megyek, szétnézek a Birtokon" - és egészen a legutóbbi időkig ki is járt, napi rendszerességgel, még akkor is, ha nem akadt egyéb dolga, mint tényleg csak szétnézni. Mindenfélét termelt, a bevetett terület csak nőtt és nőtt. Még mindig van a fagyasztómban telki zöldbab és borsó. A szőlőjét nagyon szerette, néha még mustot meg bort is csinált - igaz, utóbbi ritka rossz volt, de neki ízlett. Papa általában amúgy fröccsözött - és azt is lehetőleg 300 forintnál nem drágább fehérborból, műanyagpohárból. Az egyszerű dolgokat szerette.

Szóval, szeretett minket, és büszke volt ránk, ha valami jót csináltunk. Látszott, hogy büszke volt rám, mikor főnök lettem, vagy amikor vért adni mentem (ő nagyon sokáig hivatásos véradó volt, lévén B Rh-, ha jól tudom). Amikor kung-fuztam, azt kevésbé értette, de értékelte (katonaság, ugye). Szerettem volna, ha még büszkébb - még meg akartam mutatni a lakást, vagy hogy lássa, ha egyszer úgy igazán jó munkahelyen leszek főnök, vagy hogy lássa, ahogy férjhez megyek, hogy erről az ágról is legyenek dédunokái...

Tőle örököltem a makacsságot, a határozott véleményt, az egyenességet. Hogy ne dobálózzunk szavakkal fölöslegesen. A munka becsületét.

És egy csomó apró történet vagy mozzanat van még. Lépten-nyomon eszembe jutnak a szavajárásai, a "csakugyan", a "na, én akkor elballagok" (ezt mondta mindig, ha tőlünk hazaindult)... Képeket is tehetnék még fel, mivel csak azt a hármat nem találtam meg, amit ide szántam. Az egyik: egy esztergomi kirándulás, ő vitt le minket családostul, akkor még megvolt a szürke Trabantja, én lehettem olyan két éves, valami (talán rózsaszín) overallban futkározok a Bazilika előtt, ő meg pár méterről vigyáz rám... Aztán az, amin együtt táncolunk az unokatesóm esküvőjén - szerettem volna, ha ez az én lagzimon is megismétlődik, nem mert annyira táncos alkat lett volna, de örült neki... Aztán az, amelyiken ő van, fiatalon, semmi extra, csak atlétában támasztja a teherautó oldalát (máig nem értem, a nagyanyám mért nem őt választotta előszörre is).

Az utóbbi években már nagyon mondogatta, hogy menni kéne. A legtöbb barátja meghalt, és ő nehéz természet volt, sosem teremtett könnyen kapcsolatokat. Azt is mondta, hogy egyik bátyja sem érte meg a nyolcvan évet, mért kéne neki. Azt mondogatta, hogy lejárt már a mandátuma.

84 éves volt.

Ennyit tudok írni. Túl kevés, mert közel sem mondja el, milyen jó ember volt. Túl sok, mert agyonragozom, amit ő nem tett volna soha.

Talán csak annyi, hogy... hiányzik.