Éhezők Viadala
2012. 4. 9. - írta LomielHa most azt mondom, hogy a poszttraumás stressznek sok köze van ahhoz, hogy megszerettem ezt a könyvet, akkor nagyon furcsán fogtok nézni, így hát nem ezzel kezdem.
De akkor mivel? Eredetileg elkezdtem értekezni egyet az ifjúsági regényhez való viszonyomról, de leállítottam magam, mert az azért nagyon messzire vezetne.
Akkor kezdjük máshonnan. Eredetileg csak volt egy unalmas, szombat délelőtti ügyelet, utolsó munkanapjaim egyikén, és bucira untam a fejem. Szétnéztem hát scribden, hátha találok valami limonádét, ami addig is leköt. Tárgyalt könyvünkről azt véltem, hogy valami tininyál lesz, de hát én a Tvájlájton is jól szórakoztam. (Az elsőn. A második kötet tömör szenveding, nem hozta meg a kedvem a többi részhez.)
Nos, tévedtem. Ami messze nem jelenti azt, hogy a könyv tökéletes, viszont a várakozásaimon felül beszippantott.
Gondolom, a történet alapjaiba már mindenki belefutott valamilyen formában, tekintve, hogy most jött ki a film is, a csapból is ez folyik. Azért update azoknak, akik egy kő alatt laktak eddig: Adva van Észak-Amerika, némi barátságtalan világégések után, egy jelenleg Panem néven futó államalakulat képében. A szerkezete: a Kapitólium, mint főváros (elnyomók), és az azt kiszolgáló-nyersanyagtermelő-bányász tizenkét körzet (éhezők). Laza 74 évvel ezelőtt a körzetek fellázadtak, amit persze a Kapitólium annak rendje és módja szerint levert, és az akkor még létező 13. körzetet is a földdel tette egyenlővé. Azóta a Kapitólium megpróbálja megelőzni, hogy a körzeteknek ötleteik támadjanak, ezért kisorsolnak minden körzetből egy fiút és egy lányt 12 és 18 éves között, akik életre-halálra küzdenek egy minden igényt kielégítő arénában, ahol csak egy maradhat. A küzdelmet, és persze a versenyzők elő- és utóéletét élő egyenesben sugározza a tévé, lényegében egy jókora reality, és mint ilyen, a szórakozás fő forrása. A történet pedig onnantól indul, hogy főszereplőnk, Katniss kishúgát kisorsolják, ő pedig önként jelentkezik a helyére, hogy megvédje ezáltal a biztos haláltól.
Ismerős valakinek? Hát igen, nehéz nem észrevenni bizonyos párhuzamokat a kb. 10 évvel előbb megjelent Battle Royale-lal.
Az alaphelyzet, amibe a gyerekek kerülnek, tényleg hasonló, ám akad jó néhány különbség is. A BR érzésem szerint jóval kevésbé helyezi előtérbe a disztópikus környezetet, inkább a jellemekre koncentrál. Ami miatt azt a könyvet szerettem, azok a karakterek, és az ő érzelmeik voltak. Abszolút megragadható volt a 15 éves kölykök gondolkodása. Azt a történetet szimplán az is elvitte volna a vállán, hogy hogyan reagálják le a helyzetet a szereplők – a terminátor-szuperkatonára vett Kirijama, vagy Kavada hackerkedős-rendszerlebontós cselekedetei nem voltak éppen könyvidegenek, de ha Takami marad a „hétköznapibb” elemeknél, akkor is megfogott volna.
Természetesen a kamaszos érzelmek és jellemek az Éhezőkben is fontos szerephez jutnak – hiszen egy kamasz szemével látjuk a történéseket, aki sok mindenben elég felnőtt, ugyani el kell tartania egy családot, ami elég komoly hatással van a gondolkodásmódra, viszont az érzelmeit tekintve éretlen és nagyon gyerek, mint a kamaszok általában. Azonban itt Collins talán jobban törekedett arra, hogy az őt körülvevő világot, annak rendszerét megmutassa. (Ez egyébként érdekes, hiszen a BR többszereplős, külső nézőpontú írás, míg az Éhezők végig Katniss E/1-ben elmesélt története. Logikusabb volna, hogy ez utóbbi koncentráljon inkább a belső folyamatokra.) Persze nem egy 1984, ahogy a BR sem volt egy második Legyek Ura, de azt gondolom, hogy a szórakoztató irodalomtól nem kell okvetlenül elvárni, hogy megváltsa a világot.
Nos, itt érkeztünk el ahhoz a részhez, ami a könyv legnagyobb hibáit és legnagyobb erősségeit hordozza magában. Az rögtön látszik, hogy a szerző amerikai, sosem élt diktatúrában, maximum olvasott róla, és sohasem éhezett. Nem, ez nem a szokásos káeurópai sirám akar lenni, hogy bezzeg mi, hiszen már én sem akkor születtem, mikor ezt a totalitárius dolgot komolyan lehetett venni. De legyünk őszinték, mi, és a kollektív emlékezetünk ennél sokkal durvább dolgokat is láttunk. Jó néhány helyen rajta lehet kapni a szerzőt a hiteltelenségeken – mikor pl. Katniss kihajít egy süteményt a vonatablakon büszkeségből. Kezicsókolom, aki élete eddigi 16 évében éhezett, az semmilyen ehetőt nem hajít csak úgy ki, akkor sem, ha úgy tudja, hogy van még kaja máshol. Vagy a Zug, mint feketepiac – érzésem szerint a durvább helyeken a tiltott árúkkal való kereskedés semmilyen rendszerben nem úgy ment, hogy kipakolták az asztalra, aztán mindenki odajárult venni, csak el volt mondva, hogy ez igazából tilos; még akkor sem, mikor a hatalom aktuális képviselői is vásárlók voltak. (De javítsatok ki, ha tévedek.)
Ugyanakkor nagy erőssége egy másik elem bemutatása: ez pedig a média, a valóságshowk és a szórakoztatóipar világa. Kezdve onnan, ahogy a versenyzőknek taktikázniuk kell a közönség szeretetéért – hiszen az arénában a támogatásuktól és az adományaiktól függhet az életük (sms-szavazás, ismerős valakinek?), odáig, ahogy a tömegtájékoztatás által manipulálják a közvéleményt, és adott esetben, vonják el annak figyelmét egyéb történésekről (például arról az apróságról, hogy egy másik körzet fellázadt). A viadal, hiába elítélendő és barbár, hiába rettegi végig mindenki minden évben a sorsolást, még az éhezőket is a képernyők elé szögezi, és ők ugyanúgy latolgatják az esélyeket, és elemezgetik valaki taktikáját, mint manapság egy fociközvetítés vagy a Való Világ nézői. Kattnisnak is elég határozott képe van arról, milyen taktikákat lehet alkalmazni, vagy hogy befolyásolhatják vajon a Játékmesterek az eseményeket, mégpedig azért, mert ő is erre gúvadt, valahányszor adták.
Egyébként, mennyire irreális ez a világ? Gladiátorviadalok ezer évekkel ezelőtt voltak már, ma ennek enyhébb formája a ketrecharc és a profi boksz, de aránylag magas tétbe mernék fogadni, hogy illegális, ténylegesen életre-halálra menő meccsek sem csak a filmekben vannak. Ami meg a valóságshowkat és a közvetítéseket illeti… még be se kell kapcsolnod a tévét, úgy is értesülsz róla, ki hol kivel mit csinált, mekkorát énekelt, és hogy esett ki. És igen, az embereket mindez érdekli. Panem et circenses. (Nem, az államalakulat neve sem véletlenül Panem… és még csak nem is a rowlingi „beszélő név” módján, a forrást idézik is a 3. kötetben.)
A könyv szereplők tekintetében jobban vizsgázott. Vannak ugyan archetipikus karakterek, de Collins néha egy-egy vonással is élővé, háromdimenzióssá tud változtatni egy szereplőt. Ebben egyértelműen szerepe van annak, hogy nem hibátlan főhősöket kapunk. Sőt, ha őszinték akarunk lenni, maga Katniss elég mufurc, nem valami kedves, és ugyan gyakorlatias és könnyen feltalálja magát, de érzelmi téren (illetve általában olyan helyzetekben, ahol másokra kellene ráéreznie) néha annyira el van tájolva, hogy legszívesebben nyakon csapnád egy szöges léccel. Hozzáteszem, hogy én személy szerint örülök ennek, utálom ugyanis a Mary Sue-kat, és a Hőslelkű Leányokat, akik mindenkihez kedvesek, és mindig tudják, mit kell mondani. (És persze csodaügyesek és csodaszépek. De ez egy másik poszt lesz, asszem.) Katniss béna, mint egy kamasz – mert kamasz, és nem kis harmincéves, ahogy sok könyv fiatal szereplői járnak.
Az elején a poszttraumás stresszről mondtam valamit. Ami nagyon - de tényleg nagyon - tetszett a könyvben, hogy mindennek megvan a következménye. Nem úgy, mint az átlag fantasyban/krimiben/ponyvában, hogy a főhős ledurrant pár rosszfiút, jobb esetben kicsit nézi a csillagokat, ha először gyilkolt, azt szevasz, jöhet a hepiend, a jópasi, meg a naplemente. Ha embert kell ölnöd, még akkor is, ha az élet védelmében cselekedtél, az nyomot hagy, ugyanúgy az is, ha valaki feláldozza magát érted, vagy egyszerűen csak meghal a szemed láttára. Igenis, az ilyen jellegű traumákat rémálmok követik, kisebb-nagyobb megkattanások, esetleg alkoholizmus. Nem könnyű feldolgozni, talán nem is lehet. Ennek is köszönhető, hogy a történet vége elég messze van a boldogtól. Ha valaki ennyi mindent átél, ott nincs boldogság, maximum túlélés.
A filmhez is volt szerencsém, és az is tetszett. Aránylag könyvhű, de fontosabb, hogy filmként működik. Most így hirtelen nem tudok visszaemlékezni a pár év előtti önmagamra, biztos volt olyan korszakom, amikor azt gondoltam, hogy egy film betűről betűre kövesse az alapjául szolgáló könyvet, már amennyiben van neki olyan, de manapság jobban értékelem, ha akár kurtítanak a film érdekében. Itt eleve muszáj is volt szerkeszteni valamit, hiszen a könyv nagy része ugyebár Kattnis fejében játszódik, rengeteg a flashback és az eszmefuttatás.
(Mondjuk néhány dolgot érdekes, hogy kihagytak, nem tudom, ez mennyire írható az utólagos "innen nézve tényleg fölösleges, és a könyvből is kihagyhattam volna, na de majd most" jelenségnek. Például: Peeta az első könyv végén elveszti a fél lábát. Ez pont a könyvben is egy olyan dolog volt, amiről szerintem Collins is elfeledkezett időnként, ugyanis az esetek többségében Peeta fut-szalad ide-oda, a műláb, csak akkor kerül elő, ha mondjuk csendben kéne lopakodni az erdőben, vagy a dramaturgia úgy hozza, hogy el kell esnie - mindezeket enélkül is lehetett volna produkálni, már csak azért is, mert Peeta híresen béna, ha az erdőben történő közlekedésről van szó. Ezért lehet, hogy a filmben semmi utalás nincs erre - sőt, ahhoz képest, hogy a könyvben a srác kb. az elvérzés szélén van, itt alig pár karmolást szerez.)
Nagyon jó volt annak a pár jelenetnek a betétele a Játékmesterek termében, vagy Seneca Crane és Snow elnök között - így áthidalták azt a könyvbeli hibát is, amit páraktól hallottam a könyvre vonatkozólag - nevezetesen, hogy Katnissnak túl sok olyan megállapítása van az őt körülvevő világról, amit nem tudhat, csak akkor, ha mindenttudó elbeszélő. Így az ilyesmit nem kell rajta keresztül bemutatni. (Bár megjegyzem, én ezt a vonalat a könyvben sem éreztem túl hangsúlyosnak, mármint, hogy Kattnis ennyi ilyen megállapítást tenne, de azért van ebben a kritikában is némi igazság.)
A színészválasztás is tetszett. Igaz, a készítők amerikaisága itt is előjött, nevezetesen az "éhező" főszereplőkön a legkevésbé se látszik, hogy éheznének, de ez legyen a legnagyobb baj, ha jól játszanak. A mellékszereplőknek is pirospont... eredetileg fel akartam sorolni, de aztán rájöttem, hogy szinte mindenkit ideírtam, annak meg nincs értelme. Ki talán a Rue-t játszó Amandla Stenberget emelném - elég ritkán látok ugyanis olyan gyerekszínészt, akinek nem csak, hogy nem édelgős szerepet írnak, de el is tudja azt játszani, tök jó volt. A film zenéje is egyértelműen musthave, vannak ott kimondottan jól sikerült darabok.
Hiba viszont, hogy eléggé elsiették a végét - ha már úgyis két és fél óra, néhány dolgora megérte volna néhány perccel többet áldozni. Meg egyébként én személy szerint szívesen megnéznék majd egy 30 perccel hosszabb rendezői változatot néhány kimaradt jelenettel, és több látványelemmel. Vagy nemtom, én a jelmeztervező és a grafikusok helyében sírnék a végeredményen, mennyit szívott pl. előbbi a versenyzők bevonulógönceivel, meg utóbbi a Kapitólium látványával, és alig látszik belőle valami.
Na, ennyit tudnék objektíven mondani. A szubjektív véleményem meg az, hogy hiába próbálok okosat mondani arról, hogy mért tetszett, mert az az igazság, hogy nem tudom. Oké, minden kritikámat így fejezem be, de végső soron a tetszés sosem egy meghatározható ok függvénye. Ezért csak annyit mondok, hogy aki úgy érzi, hogy hasonló dolgok szoktak neki tetszeni, mint nekem, az olvassa el, és nézze meg. Nálam bekerült azon művek körébe, melyek nem tökéletesek, néhány hiba még engem is szembever, de ettől függetlenül bármikor újraolvasom és újranézem a kedvenc jeleneteimet.
Na jó, még egy lamentálás azért, befejezésképp, mégpedig a fordításon. Ugyebár elég nagy szerephez jut egy bizonyos madár, eredetileg mockingjay. Na, ezt sikerült magyarban fecsegőposzátának fordítani - ami egészen addig nem zavaró, amíg csak Katniss kabalaállata, de a harmadik kötettől, ahonnan egészen fontos jelképpé, és névvé válik, kezd cikinek hatni (nyilván ezért is változtatták az erdeti Mockingjay címet Kiválasztottá - ami semmit mondó, de valóban, te megvennél egy Fecsegőposzáta című könyvet? Vagy követnél valakit, akit így hívnak? Na ugye). Annyit mondok, a haramdik film szinkronjára még kevésbé leszek kíváncsi, mint bármire valaha...

