Árnyak Könyve Vol. 2.

Avagy, ma az orvosnál jártam. Én. Önszántamból bementem a rendelőbe, mi több, gyógyszer felírását kértem. Írjátok fel a kéménybe korommal, sok ilyen nem lesz azért, rendszert nem csinálok belőle.

Az van ugyanis, hogy jó három hete vagyok beteg. A megfázás összes tünetét produkálom váltakozva - hol az orrom nem szelel, máskor hangom nincs, aztán a torkom fáj, aztán úgy köhögök, mint egy egész TBC kórház, vagy éppen taknyom-nyálam egybefolyik, és tüszkölök. Ebből lett ma elegem (meg a kolléganők sanda oldalpillantásaiból, amikor az elfogyott papírzsepi helyett egy adag konyháról csórt szalvétával állítottam be az irodába ebédszünetről visszajövet. És még jó, hogy nem egy guriga slózipapírral).

(Zárójeles megjegyzés: csak velem esik meg az a lúzer véletlen, hogy karfiollevest és brassóit eszik otthon, majd másnap a munkahelyén csont ugyanez a menü.)

Szóval, skippeltem a hétfői szokásos túlórát, és elpályáztam. Amúgy is illett már csekkolni az új dokit, hallottam, hogy jó fej (mondjuk a távgyógy-Gyurcsók jellegű előzőnél minden csak jobb lehet :P).

Na, és a rendelőben a maradék hitem is elszállt, ami az embereket illeti. Bementem, körbekérdeztem, jó hangosan, egy kissé náthás hangú, de érthető jóestét után, hogy ehhez és ehhez a dokihoz ki az utolsó. Mindenki úgy nézett rám, mintha bejelentettem volna az Apostoli Magyar-Siriusi Királyság hatalomátvételét... ja, azon túl vagyunk. Szóval, a nép furán nézett, de mély kussban ült tovább. Na, mondom, nyilván máshova várnak, mekkora szüret, kijön majd a nép, mehetek be rögtön, és kész, mehetek haza.

Meg ahogy Móricka elképzeli. Az ajtó nyitódása után még szám szerint öten mentek be előttem. Baszki, ezek nem hallották, amit kérdeztem, vagy csak szimplán gyökerek? Ezt jól meg is tárgyaltam anyámmal, miközben egy hajléktalan külsejű bácsi időnként érdekes tekintettel méregetett - na, ő volt az ötödik, aki előttem bement, és egy büdös szót se szólt! Legalább a fejével integethetett volna, mikor kérdeztem, mi van, azt tudta forgatni, én láttam, kétszer is!

Mondjuk, lehet, épp a halálomat tervezgette. Amíg vártunk, meséltem anyámnak, hogy aznap is volt hülye telefon, például egy hallhatóan nem túl gyors észjárású, és sejthetően teljesen eltájolt nőt percekig győzködtem, hogy nem, biztos nem én vagyok a Hun guest Hotel, hogy Sárvár vagy Bük, az is  mindegy lett volna neki (végülis, szomszédosak :P), de egyik sem, tényleg, és hogy nem, tényleg foglamam sincs arról, hogy mi az a Harmónia Hálózat, mert hogy ő annak a fejtágítójára akart volna eljutni mindenáron. Na, ennél a résznél a bácsi pont úgy nézett rám, mintha ő lenne a Hálózat feje, és személyes sértésnek számítana, hogy én azt nem ismerem, és nem adtam vele kapcsolatban kielégítő tájékoztatást. Persze ki tudja, lehet, hogy így is volt.

Na mindegy, vártam, ha már muszáj volt. Közben zajlott körülöttem a rendelő szociális élete, a szokásos mammer- és tatterkórus mellett a szólót ezúttal a tipikus Hivatásos Munkakerülő játszotta, női szólamban. Hát, az a csaj úgy idegesített, azt hittem, az arcába lépek. Ez a tipikus mindenkit letegező, mindenkitől érdeklődő, bizalmaskodó arc, de amitől az ékszíjat ledobta az agyam, amikor tőle kérdezte valaki, hogy receptért jött-e, és ő röhögve válaszolta, hogy ja, és reméli, utánadobnak még egy táppénzpapírt is. És senki még csak egy félrenézést se produkált, vagy valami, mindenki egyetértő kacarászással állt mellé.

Mármost, azt azért tudjátok, hogy alapvetően nem vagyok egy kimondott workaholic típus. Nem álltam kétszer sorba, mikor a munkakedvet osztogatták, és nyilván én is örülök, ha szabadnapom van, mi több, nyilván én se bánom, ha a nehezebb ésvagy nemszeretem munkákat helyettem elvégzi más. De ezt a csajt hallgatva egyszerűen az villódzott a fejemben, hogy ezért tart itt ez az ország, baszki. Mert tonnányi ilyen kis izé van, aki azt lesi, mikor lóghat vagy mehet szabira máshogy, a munkába bejárni, az bezzeg mindenkinek büdös. De ha neki kell valami, és más így viselkedne, akkor ennek lenne a pofája a leghangosabb, hogy egyesek mit meg nem engednek, hogy őt így szolgálják ki, hát ő fizetett. Mindenki csak ki akar bújni a dolgok alól, azt senki nem nézi, hogy jaaaa, hozzá is kéne tenni valamit, talán... és nem, most nem azokról beszélek, akik nem találnak munkát, pedig keresnek, hanem azokról, akik simán jól elvannak a ténnyel, hogy ők el vannak tartva, és nem is értik, hogy mi ezzel a gond. A jogokat, azt mindenki tudja, de a kötelesség, na, arról azt hiszik, hogy svéd bútor az IKEÁból.

Aztán, később jött tercelni a jelenet másik a szereplője, a Helyi Jólértesült. Szintén a bratyizós fajta, aki aztán tudja. Hát persze.

Például odafordul hozzám (miért-miért nem, fogggalmam sincs még csak nem is egy helyre várunk, és én próbáltam _nagyon_ barátságtalannak tűnni), és ilyet szól:
- De a XY doktorúr ma csak hatig rendel ám. (Akkor volt 17:56, én meg háromnegyed órája vártam, hogy a beszédképtelen gombák végezzenek előttem. A nővér és a doki is járt már kint pár perce, fel is mérték, ki vár még oda, szóval elég egyértelmű volt, hogy ezt a rendelést még lezavarják túlórával. A csaj nem ide várt, úgyhogy először gondoltam, hogy 'Közöd?' - de aztán győzött az, hogy engem úrilánynak neveltek, vagy mi a szösz.)
- Igen, tudom.
- De ki van írva.
(Ez hülyének néz, baszki.)
- Igen, láttam. (A biztonság kedvéért biccentek a fejemmel a tábla felé, hátha így érti, hogy értem - még új vagyok itt, gondoltam, hátha az úri közönség , mittom, csak a gesztusnyelvet érti.)
- De már elmúlt.
(Mondom...)
- Háromnegyed órája várok, negyed hatkor jöttem. Tudom, meddig van rendelés, és még beférek.
- Aa-haaa... (Tudjátok, van ez a kétkedő hangsúly. Amikor éreztetni akarod a másikkal, hogy te jobban tudod, csak nem szólsz bele.) És régóta a betege XY-nak?
(Miva, káderezünk? Amúgy sem szeretem ezt a kifejezést, olyanok jutnak róla eszembe, hogy a hatodikos Pirike tisztára betege a nyolcadikos Tiborkának, meg hasonlók. Van egy orvos, akihez megyek, ha bajom van. Szerencsére a feleletet megúsztam, mert bemehettem végre. A csaj, aki máshová várt, irigyen nézett utánam, én meg nem sajnáltam.)

Szal, bejutottam. A doki tényleg elég jó fejnek bizonyult, viszont rögtön sikerült elképesztenem, asszem.
Eleve, összefüggően elmondtam, miért jöttem. Szerintem a betegk nagy része nem ezt teszi, ezért van bent mindenki fél órát. (Én kb. 5-10 pefc alatt végeztem, ebben volt vizsgálat is.) Szépen összefoglaltam, miképp jöt ki rajtam a kórság és mikor. A doki először azon nézett, hogy eddig mért nem voltam itt, de ahogy mondtam, lassan kezdett leesni neki a húszfillér.
- Akkor... akkor maga nem is akarja, hogy táppénzre kiírjam?
(Nem hitte el, de tényleg.)
Elmagyaráztam, hogy nem. Most van új munkahelyem, nem így akarnék bemutatkozni, azon kívül én tényleg meg akarok gyógyulni, bármilyen fura, ezért jöttem orvoshoz, adjon valami nehéztüzérséget (a recept nélkül kapható, valamint a népi gyógymódokból már mindent megpróbáltam. A leg hardcore-abb, asszem, az egyben, héjastul megevett citrom volt), aztán hadd menjek, holnap meló van, nem érek rá egész nap. A doki látványosan csodálkozott még egy darabig, majd megállapította, hogy hörghurut ez is (jéj, megint megnyertem), felírt anitbiotikumot, aztán Isten hírivel jöhettem is. 
Ez megint ugyanaz a sztori, mint a kinti hülyenő. Hogy az az egyértelmű és az alap a dokinak is, hogy hozzá azért mennek, hogy kiirassák magukat, mindegy, mivel. És ez azért nagyon szánalmas, nem is a dokira nézve, hanekm az emberekre általában. Ez nem csak a lustaság, hanem gyengeség is a szememben, hogy az átlag nép kettőt tüsszent, és már kiíratja magát két hétre, alig van az emberekben kötelességtudat. Én taknyosan is bejárok dolgozni, mert ha telefont nem is veszek fel, ha nincs épp hangom, de a többi munkát tudom csinálni akkor is. És szerintem ennek így kéne működni.

Mindegy, anyámmal beszélgetve erről megállapítottuk, hogy mi mind UFÓk vagyunk, talán a hugomat kivéve, de mivel eddig csak neki van esélye a családalapításra, mi többiek szépen csendben kihalunk, és nem zavarjuk ezt a furcsa evolúciót tovább.

A nap lezárásaként ellátogattunk még a gyógyszertárba. Mondanom se kell, hogy a "Kérem, itt várakozzon" táblát mindenki olyan ívben szarta le, mint a parancsolat. Az utolsó quest a hancúrozó gyerekek ricsajának kibírása volt. Mert ugye, szép dolog, ha egy gyógyszertárban van gyereksarok, hogy a várakozó gyerekek elfoglalják magukat, amíg anyuka kiváltja a cuccot, de amikor előbb nevezett felelős szülő szemmel láthatóan azért hozza be csak a kölyköket, mert ott szuper cuccok vannak a sarokban - és beteg emberek a sorban, akik köhögnek jobbra-balra... hát na. (Gondoltam, adok kis okot az ittlétre, és majdnem látványosan beleköhögtem én is a nép irányába, de aztán visszafogtam magam, egyrészt úrilánynak neveltek, vagy mi a szösz, másfelől a hörghurut szívás, és egy kölyöknek azért ne legyen szar miattam is, mert az anyja egy gyökér.)

Mindenesetre kiderült asszem, hogy én valójában mizantróp vagyok. A távolabbi terveim között szerepel ezért, hogy feleségül megyek egy hasonlóan embergyűlölő sznob feltallóhoz, aki majd robotokat épít, hogy helyettünk találkozzanak ők a hülyékkel, ha gyógyszertárba vagy közértbe kell menni, mi meg beköltözünk egy elefántcsonttoronyba a puszta közepén. Azért oda, mert a síkságon messziről meglátom majd közeledni a gombaagyú emberiséget, és hangosbeszélő segítségével tesztelhetem is őket rögtön - ha nem megy neki mondjuk egy egyszerű szövegértési feladat, vagy nem tud kettővel szorozni egyjegyű számot, akkor seggbe lőhetem sós puskával messziről. Csak a kiválasztott kevesek juthatnak majd be, háhá! (Eddig az ördögi terv, a részleteket még ki kell dolgozni, például honnan szerzek mizantróp robotfeltalálót, akinek van elég pénze toronyban lakni velem, ilyesmi.)

Eddig tartott a mai agymenés, köszönöm a figyelmet, most elvonulok tovább tüsszögni.

Ma se tudtam közösköltséget befizetni, mert ugyan összekapartam a rávalót, de az iroda már háromnegyed hétkor nem volt nyitva (elvileg hétig kéne lennie). Próbáltam felcsöngetni a néninek a szomszéd lépcsőházban, ott se volt. Most szarakodhatok csekkel vagy utalással, de a drága jó munkahelyem miatt, amelyik akkor se utalná a fizetésemet, ha az élete múlna rajta, kápé, paraszt, jó lesz az, ez még egy külön út lesz holnap a bankig. Vagy csekk, de az meg ki tudja, mikor ér be, majd dobálják itten nekem a papírokat.

Hazaértem, rögvest el is aludtam, persze felkeltettek vagy kétszer a munkahelyről, meg hogy jött aesemes, hogy holnapra megnyertem a reggeliztetést. Ez is basszus, a személyes mákfaktorom (hiánya), hogy ezeket mindig én nyerem meg magamnak, érdekes, ha más délelőttös, akkor nincs reggeliző beeső. Az meg a sokadik, hogy a hülyegyerek felhív, hogy van reggeli, de közli, hogy vásárolni nem kell. Igen, mondom, ez azért érdekes, mert kenyér már ma se volt, azóta volt valaki? Ja, nem, csak gondolta, hogy biztos nem kell. Anyád picsája, ha már felzavarsz, legalább nézz már szét előtte a kibaszott konyhában, csak 4 hűtő, a kenyeret meg polcon tartjuk, ne legyen már ekkora áldozat HASZNÁLNI A SZEMED MEG AZ AGYAD! Már amennyiben van neked olyan...

Farsangszervezés meg jó is lehetne akár, de ahogy lenni szokott, ha valamihez hozzányúlok, az vagy rosszul sül el, vagy nem érdekel senkit, vagy nincs rá időm. Két hét múlva farsang, és eddig 2 azaz KETTŐ jegyrendelés érkezett, ha nem én csinálnám, már faszán menne. De nem, mert nyögvenyelős. Vagy Gandalf-díj, eddig összesen 6-an szavaztak, az se sok. Ellenben kurva kevés. De ha azt mondanám, hogy bocsi gyerekek, idén nem díjazunk, úgyse fér bele a költségvetésbe, meg nem is szavaztatok, akkor azért a pofája, az nagy lenne mindenkinek, hogy hádemérnem.

Még munkahely: ma megint végighallgattam a főnök ekézését, hogy hát mégis mit csináltam én ma délelőtt. Mondjuk dolgoztam, de őszintén, mivel már gyakorlatilag ki is mondja, hogy nem nagyon ad fizut, akkor akár én is megtehetném, hogy ne nagyon dolgozzak, csak csökkentett módban üljek ott. És beleköt abba, ahogy fogalmazok, mondván, hogy ne mondjak ilyet, hogy "igazából", meg "alapvetően", mert szerinte annak nincs értelme. Esküszöm, ha kilépek, csak neki veszek egy értelmező szótárt, és krém nélkül ledugom a torkába, és megcsavarom kétszer, hogy viszkessen.

Azt meg majdnem ki is felejtettem, hogy most már nullahuszonnégyben mindenkivel olyan kedves vagyok, hogy nagyon, már nem győzöm a leveleimet szmájlival teletűzdelni, hogy nehogy valaki egy picit is félreértse, amit mondok, és netán egy fél másodpercig szarul kelljen éreznie magát, mert ha nem teszem, valaki máris le fog állni hisztizni, de visszafelé bezzeg ez nem jön, velem szemben érdekes módon van joguk magas lóról dumálni. Szóval, az, hogy a kedvesség kifizetődő, mert visszaadják, az szerintem jelenleg egy akkora ordas hazugság, hogy kitalálni se tudok különbet. Tulajdonképpen mért gondolja bárki, hogy velem nem kell rendesnek lenni? Azért, mert eddig egyikőtöket sem kúrtam pofán egy Zsiguli-féltengellyel kérdezés nélkül, attól még be tudok én is tartani nektek, csak szerintem nem okvetlenül kéne ám ide eljutnunk.

Szóval elég szar kedvem van, és jelen pillanatban úgy gondolom, hogy a világ minden egyes rajtam kívüli lakója elmehet, és megbaszhatja.

Vagy csak egy dolgot mondjatok, aminek örülhetek. Előre szólok, hogy "afrikában éheznek a gyerekek" jellegű szólásokat azonnali fájdalmas törléssel hálálok meg.

Igen, dühös vagyok a világra, mert jó hely is lehetne, de baszik rá, hogy az legyen.

Na tessék, felébredtem, hogy lefürödjek, meg mailt nézzek, hát semmi értelme nem volt.

Szal, a kolléganőm fodrásza miatt buktam egy állásinterjút. Most azzal vigasztalom magam, hogy úgyis messze lett volna, meg ütötte volna a svédórámat, meg ha ez volt, úgyis lesz más lehetőség. (Lúzer.)

Amúgy meg, pornó a konyhában. Az úgy volt, hogy a hűtőben figyelt két tubus szendvicskrém, lazacos meg rákos-kapros, neki is álltam zsemlére kenni. Utóbbi tubust végül sikerült addig basztatni, hogy a benne lévő anyag nagy ívben spriccelt a konyhapultra. (Rosszul csinálod.)

Holnap is meló, hogy rútuljon meg. Igazából nem váltás kéne nekem, hanem egy hét szabi, mármint olyan fajta, ahol se beteg nem vagyok, se nem az MTT-ért dolgozom halálra magam. (Mártír, az.)

De hát egy napot se tudok úgy megoldani, ahogy akarom. (Sajnálj.)

Viszont a délután és este jó volt, Orient Expressz, és az jó. Mostanában a különféle rpg-s karaktereimben élem ki magam, ez viszont nem annyira okés. (Mit tegyek, az ő életük érdekesebb, ha nem is jobb. )

"Akarok valamit, ami hasonlít a los angeles-i zavargásokhoz, los angeles-i zavargások nélkül." (Ez neked poszt?)

Az úgy kezdődött, hogy tegnap délután hazaruccantam anyámékhoz, és ott felejtettem a telefonomat. Ez persze már csak akkor tűnt fel, mikor alváshoz készülődtem. Gép bekapcs, rövid fb-cset öccsel, illetve rajta keresztül anyámékkal. Hogy a felébredés és a túszcsere is meglegyen, megbeszéltük, hogy faterom idejön hatra, felcsönget, leadja a font, és ha már itt van, el is visz dolgozni.

Ettől függetlenül nem voltam nyugodt. Ha másnap korán kell kelni, és fontos, hogy odaérjek a valahová, akkor sosem vagyok az (nem is alaptalanul), csak sajnos ez egy önmagát gerjesztő folyamat. Mivel ideges vagyok, hogy másnap nem alszom-e el, ezért eleve duplapulzussal fekszem le aludni, ami némileg megnehezíti, hogy hamar álomba merüljek. Magyarul, itt a magyarázat arra, hogy mért baglyolok mindig akkor is, ha másnap kelni kell - mert nem tudok aludni.

Amúgy tiszta gáz a dolog, _mindenhol_ tudok aludni, ötfős egyetemi szemináriumtól elkezdve a metrón keresztül a munkahelyig. Kivéve, amikor megtehetném, ágyban, párnák közt, este. Valami súlyos baj van a fejemmel.

Ha kellően ideges vagyok, jönnek a rémálmok, mint most is. A szokásos adaghoz hozzájött most az, hogy ugye nem volt telefon, azaz nem volt a lakásban semmi, ami felébreszthetne, és ráparáztam arra, hogy meghallom-e, ha apám felcsönget, mert mi van, ha nem? (Mental note: most már tényleg vagy el kell hozni a hifit, vagy ha megyek ecserire steampunk-alapanyagért, akkor kell egy vekker használatra is.)

Amúgy nem volt benne semmi olyan ijesztő, mint a leprakórházas, vagy a posztapokaliptikus-mtt-táboros, vagy az emberhúsos, vagy a húsevő bogaras. (Linkelgetném is, de a fene se emlékszik, mikor álmodtam őket - le vannak itt írva, de vissza nem keresem, épp elég baj, ha én emlékszem rájuk.) Valami régi lakásban dekkoltam, és a Gizi nagyira, illetve az élettársára vigyáztam, Gizi nagyi az apai nagyapám utolsó felesége volt, az élettársa a nagyapám halála után lépett be a képbe. Kiskorunkban sokat jártunk hozzájuk, olyan volt, mint egy rendes nagymama, aztán 13 éves korom körül megromlott a kapcsolat, és vagy tíz évig nem beszéltünk. Aztán meghalt, pár éve ennek.

Na, álmomban ott kellett laknom velük, egy régi, belvárosi, nagy belmagasságú, és kellően lepukkant, sokszobás, beázós földszinti lakásban. Az élettárs álmomban Alzheimeres volt, és már nagyon nem volt képben (amúgy a valóságban is ez történt vele, de ezzel mi már nem szembesültünk, mert akkor már nem tartottuk a kapcsolatot). A Gizi nagyi meg folyton problémázott valamiért. Nekem kísérgetnem kellett, például a fürdőbe, ahova csak bottal tudott eljutni - de én se tudtam neki sokat segíteni, mert iszonyú zsibbadtak voltak a lábaim, alig bírtam mozdulni, és egy ponton a kezem is beakadt a kabátomba (?), és nagyon rossz volt, hogy nem tudtam mozogni.

Tulajdonképpen ehhez hasonló epizódok történtek, az álom történésében és szereplőiben nem volt semmi különösebben rémes. (Hacsak maga a tény nem az, hogy halottakkal álmodok.) Az egész érzés volt olyan szinten ijesztő, hogy felriadtam hajnali kettő körül, másfél óra szenvedés után, és vagy tíz percig néztem a plafont, hogy jó, akkor nyugi, nincs semmi gond, csak álmodtam hülyeséget, nem is volt rémes, de akkor mért 600 a vérnyomásom?

Kicsit olyan volt a feeling, mint mikor a filmekben jön egy öreg, vagy egy gyerek, vagy csak valami freaky ember, és ugyan még nem csinál semmit, csak néz, vagy mozog, vagy beszél, mégis, minden pillanatban várod, hogy megfordul, és kiderül, hogy nincs fél feje, vagy a háta helyén egy lyuk van, vagy mindjárt átváltozik szörnnyé, vagy csak bevillan egy kép... és bár nem történt ilyen álmomban, mégis végig az az érzésem volt, hogy mindjárt fog.

Ha az álmok az agy filmjei, akkor irigylem Dodiet meg Rabyn, szemmel láthatóan nekik jutottak főleg a vígjátékok meg a romantikus filmek, viszont úgy tűnik, én kaptam a horrort.

Szóval, nem volt nyugodt éjszakám.

Most annyira szívesen írnám, hogy "kérlek, emberek, gondolkozzatok", de akik többnyire idejárnak, azok a normálisabbak közül valók, asszem. Tehát nem biztos, hogy helyénvaló a T/2, még akkor sem, ha általános.

Nem, nem az a baj, hogy jobboldal. Attól még vannak jó ötleteik. Az a baj, hogy a hivatásosok pofátlanok, hazudnak, hülyének néznek, és Abszurdisztánban tevőlegesen is, nem csak úgy nézésre. Ami jó ötletük van, azt se tudják normálisan megcsinálni, lekommunikálni meg végképp nem. Érvek? Piha, ki akar érvelni, hiszen a birka tömeg olyan könnyen megfogható anélkül is, csak minél kevesebbet kelljen használni a fejüket...

És pont itt van a baj, hogy a nem hivatásos politizálók, mármint az emberek valami félelmetesen ostobák és buták.

Nem tudom ezeket a szavakat kellő nyomatékkal mondani, de még írni se.

Van a sötétségnek egy olyan szintje, amikor végigfut a fejeden valami hideg, szinte érzed, hogy simulnak ki a redők az agyadon, már csak attól, hogy szembesülsz vele. Szinte ragályos. Azt hittem, a legrosszabb az, amikor ezzel szembesülsz mondjuk a négyeshatoson. Állsz, valaki melletted marhaságokat üvölt, te meg érzed, hogy sül ki az agyad, és úgy szeretnél mondani valamit, hogy nem így van, hogy rosszul látja, hogy egyszerűen hülye, vagy legalább csak lekenni egy sallert, hogy csökkentsd a feszültséget.

De a legrosszabb nem ez. Hanem az, mikor az ismerőseid, akiket különben jóravaló, rendes embereknek ismersz, és azt hiszed, hogy használják a fejüket - és kiderül, hogy nem, hiszen diploma ide, olvasottság oda, közös értékek amoda, ezt simán képes sutba dobni néhány jól hangzó jelszó kedvéért. És ugyanúgy üvölt, dumál, mindegy, mit, el sem gondolkozik a jelentésén, vagy hogy az úgy tényleg működik-e, amit ő a szájával mond, csak jön, jön, mint a szmötyi a kanálisból, agy nélkül.

Ezzel nem tudok mit kezdeni.

Oké, rendben, el vagyok kényeztetve az intelligens emberek társaságával, valamint nyilvánvaló sznobizmus az is, hogy az intellektust (most nem csak értelemre, hanem bölcsességre is utalva) ennyire minden más érték fölé tudom helyezni néha. De nem tehetek róla, ez van. Irritál a butaság.

Nem oldalfüggő a dolog egyébként. Balfelé is látok akkora gombákat, inkább meg se szólalna, de még a klaviatúrát is elvenném tőle, és vágnám vele pofán, tele ne szemetelje a netet a hülyeségekkel. Míg ehhez képest ismerek olyan jobbost, aki értelmes, és akinek tisztelem a véleményét azért, mert végiggondolva jutott arra a következtetésre, amire.

Valahol még mindig hiszek abban, hogy egyszer eljön az az ideális társadalom, ahol a bölcsebb és okosabb emberek döntenek majd bármiről is, nem oldalak szempontjai alapján, hanem úgy, hogy hosszú távon mi lehet jó megoldás nekünk mint országnak, népnek, és együtt, nem egymás ellen.

Bilibe lóg a kezem.

Ennyit az általánosságokról. Bocs a megint zavaros posztért, délután munkából hazajövet belefutottam a felvonulókba, este meg a képekbe - és a vércukrom máris a sztratoszférába ugrott. Muszáj volt kiírnom, még akkor is, ha esetleg ezzel népszerűtlen leszek.

Majd írok konkrétumot is asszem, mármint jelen helyzettel kapcsolatban, de persze fene tudja, mennyire jó ötlet.

Amúgy tényleg, néha jó lenne menekülni, letiltani minden politikát, és itt foglalkozni mindenféle kitalált entitással, zenével, filmmel, a kis privát érzelmi nyavalyáimmal, de sajnos begyűrűzik. És, mint fentebb olvasható, e minőségében néha rendesen felkúrja az agyam. És persze ott van az is, hogy ha én nem foglalkozom vele, de foglalkozik a lelkes, ám annál agysejtszegényebb tömeg, akkor mit is várok? Ha én elfordulok, az pontosan ugyanolyan butaság, mint aki úgy üvölt jelszavakat, hogy fingja nincs a valóságról.

Eh, mindegy.

Pedig mondjuk annak szurkoltam volna, hogy legyen még egy szabadnapom, mert írhatnékom van, új poszt is készülne, de mivel nem vagyok jól, nem tudok írni. Úgy értem, a vacak közérzet, a hasmenés, a fura eredetű korgás, és a hőemelkedés sajnos gátolják a különben zseniális (naná) humorom és frappánsságom kiteljesedését.

Ezért kaptok csak nyavalyt, háhh.

Mindegy, úgyis időszerű volt, hogy én is elkezdjek leadni a hasamból, szóval beállok a vírussal fogyókúrázók sorába. Habár az  tippem, hogy nem vírus: kedd reggel még jól voltam, utána viszont fogyasztottam a reggeliből, ami a hotelben volt - lehet, hogy nem kellett volna. (Bár, ha igazán visszaemlékszem, mintha előtte se lettem volna jól...)

Eh, ki kellett volna venni a holnapot is, hogy rútulna meg.

Szóval, ma konkrétan megint a 38-al küzdöttem, ezért úgy döntöttem, nem pálya, elmegyek rendes dokihoz. Ügyelet lett belőle- röviden, az ottani orvos cirkalmasan anyázta azt, akihez tartozom, hogy hogyhogy nem vizsgált meg, és hogy a gyógyszer, amit így látatlanba felírt, az se volt a legjobb. Szóval, most, rendes vizsgálattal kiderült, hogy hörghurut, és simán túllehettem volna rajta, ha nem ilyen hülye majom a saját dokim. Most megint kaptam antibiotikumot (a patikusnő javasolt mellé élőflórás joghurtot, hogy ne menjen tönkre a gyomrom), lázcsillapítót, köhögés ellen két dolgot is - nos igen, a sziruppal meg kell küzdenem, de ha ez kell a gyógyuláshoz, bevállalom. Bár... broáf. De ez van.

Sajna ma nem tudtam menni dolgozni, ami kényelmetlenséget jelentett a többi kollégának - ez a fejemre is lett olvasva, így jártam. Énnek kapcsán viszont elindult néhány gondolat a fejemben.

Ugyebár évekig én voltam a magányos harcos, a rambína, a terminátrix. És mindenki mondogatta is, hogy nem lesz ez így jó, támaszkodjam másokra, és ne féljek segítséget kérni, ha baj van, mert az nem jó úgy. És ne akarjak mindent egyedül, hiszen másoknak is kell munka, tapasztalat, meg amúgy is. Na már most. Az utóbbi időben igyekeztem magamévá tenni ezt a felfogást, és kicsit nyitni mások felé, és nem mindent egyedül jobban tudni. Gondoltam, ez így jó, hiszen ezzel is jelzem, hogy bízom bennük, meg akkor az adott dolog el lesz végezve, nem csak rajtam múlik, hát nem csodás dolog a csapatmunka?

Egészen addig, amíg. Az utóbbi hetekben épp ellenkező visszajelzések jönnek, mint amiket vártam. Hirtelen mindenkinek baja lett azzal, hogy valamiben segítenie kell nekem, mért tolom át a munkát, a felelősséget, és egyáltalán, én vegyem tudomásul, hogy mások mennyit dolgoztak. Ez utóbbival nincs is semmi baj, én ezt pontosan tudom, eddig ezt a részét a munkának én végeztem, tudom tehát, hogy másnak is nehéz. Ennek megfelelően én minden alkalommal, ha kértem és kaptam segítséget, illőn meg is köszöntem azt, és biztosítottam róla az illetőt, hogy sokat segített, nagy dolgot tett értem, és soha nem mulasztottam el másoknak is hangsúlyozni, mennyire becsülöm ezt vagy azt a személyt a segítségért, a munkájáért. Mivel én is végeztem ezeket azelőtt, tudom, hogy az ilyesmi jólesik, mindig örültem is, ha megköszönték, amit csináltam.

Ám néhányan nem. Néhányan - vagy a szemembe, vagy a hátam mögött, vagy csak sejtetve - azt vágják hozzám, hogy én milyen vagyok már, áttolom a munkát, és learatom a dicsőséget.

Kérdem én, he?

Soha nem állítottam magamról komolyan, hogy mindent én tudnék, én csinálnék, egyáltalán, hogy mások nem kellettek a sikerhez. Soha nem mulasztottam el ezt kihangsúlyozni, hiszen úgy véltem, ez is kell a csapatmunkához. Soha nem felejtettem el a "köszönöm" szó használatát.

Na de akkor mi a gond? Nyilván az én kommunikációs skilljeimből hibádzik valami, bár őszintén, ha valakinek valamit megköszönök a szavaimmal, és tőlem telhetően a metakommunikációmmal is ezt az általam érzett hálát próbálom kifejezni, akkor mi a félreértés? Vagy ha öt évben egyszer beteg vagyok, akkor mért róják föl rögtön nekem? Nem vagyok táppénzcsaló, nem szoktam mondvacsinált indokokkal otthon maradni, ezt mindenki tudhatja, aki kicsit is ismer. Akkor mért kell rögtön feltételezni, hogy én most direktbe kiszúrásból csinálom az egészet?

De most komolyan, mit csinálok rosszul? Állítólag ti is ismertek valamennyire, érdekel a véleményetek.

Mert fáj a fejem, kiborít a köhögés, és az orrom is eldugult. Valamint szombat reggel be kell ugranom dolgozni, nehogy már ki tudjam pihenni magam rendesen, vagy simán menjen a költözködés.

Másik állást akarok, most.

Gyógyultan. Azaz jó lenne, lázam már nincs, sőt. Nagyon jót tett, hogy aludtam, és asszem, a magnéziumot megtartom. Ellenben a fránya köhögés nem akar abbamaradni. Csúf.

Csak tippelni tudom, hogy valami felsőlégúti fertőzés, mert - magyar egészségügy - a doki egyszer se vizsgált meg, sztem hétfőn se fog. Azon röhögök így magamban, hogy felőle akár tüdőgyulladásom is lehetne, vagy gégerákom, az itt ki se derülne. Valszeg egyik sincs, de azért ez így milyen már?

Pénteken továbbá költözöm végre. Azon matekozok, hogy mégse festem ki a szobát, hanem csak veszek egy alkoholos filcet, meg némi fekete festéket, és a megkezdett fa mintájára végigrajzolom a falat. Egyrészt, így kevesebb a munka, másrészt meg kimondottan rossz tapasztalataim vannak arról, ha én meghirdetek egy bármilyen partit - festőt is valszeg hiába próbálnék, mindenkinek hirtelen akadna jobb dolga, egyedül meg nem lenne rá energiám.

...de csak sikerült.

Akkor van jogod pofázni mostantól bármiről, ha hitelt érdemlően bizonyítod, hogy

a) másfél hónap után nem lehet megtanulni egy program használatát, ami amúgy annyira egyszerű, mint a lejtő, és amit többször, többen megmutattunk;

b) másfél hónap után nem lehet megtanulni, hogy melyik a 4 fős apartman (pláne, hogy ott van az orrod előtt a szobainfo mappa, amiben látszik is - ha már a fent említett ék-egyszerűségű programból nem lenne egyértelmű), és hogy oda csak azokat tesszük, akik annyian is vannak, mert különben pluszmunkát ad a takarítás (persze nyilván nem te csinálod, így akár le is szarhatod - más farkával verni a csalánt, does it make sense?);

c) ha egy gép olyat csinál, amit nem tudsz, akkor fölösleges felhívni a 0-24es ügyfélszolgálatot, hogy kettő darab másodperc alatt megszabadítsanak a gondoktól; és helyette inkább a fizetni akaró vendégnek mondjuk azt, hogy akkor inkább hagyjuk.

Egyéb esetben alapállás van, és nem vagyok kíváncsi kifogásokra.

És komolyan, mindenki meg van sértve, ha valamiért vállalni kell a felelősséget. Mikor lesz már végre világos, hogy nekem nem az kell, hogy ujjal mutogassak akárkire, hanem az, hogy el legyen végezve a munka? Mért túlzott követelmény egy kis talpraesettség? Ha már meg kell csinálnom a dolgokat más helyett, legalább azt látnám, hogy megpróbálta. De semmi, még csak azzal se erőlteti meg magát, hogy úgy tűnjön, mint aki legalább gondolkozott.

...a Dallas zene dallamára.

Pedig ez egy jó napnak indult. A nemlétező faszom is kivan.

Kivan attól, hogy ha elmegyek egy napra, mindig van valami botrány, már félek felvenni a telefont, mert abból sose sül ki semmi jó.

Kivan attól, hogy a munkáját senki nem tudja rendesen elvégezni, de azért belepofázik abba, ami mások dolga, így összekavarja az egész rendszert. Komolyan elsírom magam, tényleg az volna a főnöki feladatom, hogy mindenkinek, és mindenki minden egyes szavának, tevékenységének és megnyilvánulásának utánamegyek, mint a kétéves gyereknek, hogy "Nem, Pistike, azt úgy nem szabad"? Nem vagyok erre képes, nem is erről szól a szerződésem.

Kivan attól, hogy a főnökség minden lehetséges módon megnehezíti a munkámat. Ma például, ahogy hallom, atomjaira tépték azt a füzetet, amit műszakátadásra használunk. Mert hogy az nekik nem jó, ma reggel is volt valami gond (ugyan nem a füzet miatt, hanem mert ha egy emberről nem kérdezem meg, hogy "ugye tudod, hogy ez így van", akkor tuti, hogy ő fogja szétbarmolni a dolgokat felesleges fontoskodással, mert "de a gép ezt írta ki". Szarom le, mit írt ki, _EKKORA_ ívben, gondolkodni kéne. Igaz, annak is, akivel beszélt.), tehát széttépték, mert biztos a füzet az oka, ha nem mennek a dolgok. HADD DÖNTSEM MÁR ÉN EL, hogy hogy adom az utasításaimat, és arra hogy kérem a választ, hogy kérem számon az elvégzetteket, hogy őrzöm meg az eddigieket, és hogy ezt az egészet bagolypostával, sajtpapíron, vagy épp elefánt oldalára grafittizve adom át. Amíg nincs belőle baj, addig pofa súlyba! Addig meg főleg, amíg én állok annak a kurva recepciós pultnak a túloldalán, és nekem kell exkuzálnom magam a vendégek előtt, az ő hülyeségeik miatt is, és én dolgozom, ők meg kisfaszom tudja, mit csinálnak máshol!

Kivan attól az elképesztő cinizmustól, ami a főnökség felől áramlik felém. Mint amikor levontak tőlem, és egy nappal utána velem foglaltatták le a gyereknek az angol tábort 90 ropiért két hétre (az MTT-táborral most inkább össze se hasonlítom, mert már így is akkora a fejem, mint egy ZIL-plató - mi nem kapunk pénzt, tőlünk sajnálják, de felesleges dolgokra, arra lehet költeni, persze). Vagy akkor, mikor közlik, hogy ne is álmodjunk emelésről (bár ennyi pénzért jóformán csak diákot vagy reménytelen eseteket tudok felvenni), de röhögve mesélik, hogy az egyikük fia kapott dobozolós munkát 800/óráért. Én, aki itt főnök vagyok elvileg, 625-öt kapok. Any questions? Vagy amikor tegnap megszólal, hogy "azért érzi, ugye, hogy eléggé szabad kezet adunk magának", de azért másnap már kidobja az utasításaimat tartalmazó füzetet. Komolyan, köpjenek fel, és álljanak alá.

Komolyan, olyan dühös vagyok az egész kócerájra, hogy fel tudnék robbanni. Természetesen senki nem hibátlan, nyilván én sem, de azért az, hogy erre hivatkozva mindenki mindent megenged magának, az azért elég nagy gáz, úgy gondolom.

Pedig, eskü, eddig tényleg jó volt. Majd este leírom, ha lehiggadtam, most elhúzok cipőt pucolni, és rendet rakni, a fizikai munka megnyugtat.

De előtte még elküldöm a CV-m egy-két helyre.

Most kezd tetőzni. Én nem tudom, mi a frász van mindenkivel és mindennel. Mért kell minden és mindenki szarjával foglalkoznom a saját dolgom helyett? Mért mindenki tőlem várja, hogy megoldjam, hogy kitaláljam, hogy helyrehozzam, hogy rendbetegyem? Mért kell, hogy én legyek az ütközőpont két hülye között? Mért bunkó mindenki?

És az imázs, a kibaszott imázs, hogy esélyem sincs kilépni, hogy esélyem sincs azt mondani, hogy hahó, BAZDMEG, vedd már észre, hogy ez NEM, hogy egyszerűen nem úgy van, én nem ilyen vagyok, én ezt nem akarom, mert mindenki pontosan ugyanazt a fajta elbaszott kommunikációt próbálja velem folytatni, és tök mindegy, hogy mit reagálok, mit válaszolok, és mi van, ugyanazt tolják.

Egyszerűen belefáradtam abba, hogy az emberek nagy része szemmel láthatóan hülye, balfasz, szerencsétlen, vagy mindhárom egyszerre. Egyszerűen nincsen több türelmem, elfogyott.

Egyszerűen ki akarok lépni.

Ha hinnék az öngyilkosságban, mint megoldásban, most megtenném. Azért nem hiszek benne, mert egy bulváros, szánalmas faszság az is, nekem ugyan egyszerűbb lenne, de a világ nemhogy lófaszt nem fogná föl, mit miért és hogyan, de ráadásul úgy félremagyarázná, hogy a hozzám hasonló maradék balekoknak kéne azt is helyretenni a fejekben, és én több ilyent nem akarok adni másoknak.

Halvány lila gőzöm sincs, hogy hogyan találjak olyan helyet a világban, ami nekem is jó, meg másoknak is. Nehogy azt higgyétek, hogy nem tudnék úgy élni, hogy jó legyen nekem, de azt most megmondom, hogy az nem lesz jó senki másnak, aki nem én vagyok. Sajnos azonban szorult belém némi empátia, ez az út nem járható.

Elegem van abból, hogy nincs egy normális munkahely. Hogy nincs egy normális pasi. Hogy a családomnak csak kis része normális, és az se mindig. Hogy a barátaimnak is csak egy nagyon kis része elviselhető mostanság.

(És még egy zarándokúthoz is jobb, ha van megtakarításod, valamint ha kivonulsz a világ szélére, az meg vízumkényszeres minimum. Ha holnaptól kitalálnám, hogy kimegyek az erdőbe lakni, és abból élek, amit megtermelek, és szvök, akkor az apeh vinne be, hogy nincs a dolog lepapírozva. Már a remetelét sem a régi.)

De most komolyan, csak én szoktam tükörbe nézni?

Lehet, hogy nem kéne lelkifurdalást éreznem; és egyszer végre pontosan úgy viselkedni, mint amilyenre _gondolják_, hogy képes vagyok? Ha már úgyis kibaszott mindegy, mert mindenki rohadtul ugyanabba a skatulyába akar beletenni; egyszer meg kéne nekik adni, ami az övék, és beletolni az arcukat. Nesze, egyed meg. Ha nem vagy hajlandó velem másképp viselkedni, akkor én se erőlködöm, hogy másképp reagáljak. _Én_ túlélem.

Vagy inkább egyszerűen csak látványosan le kéne szarni. Bár ez nem működik. Mióta mondom apámnak is például, hogy hagyjon ki a faszságaiból, én nem akarok ezzel foglalkozni, ami ő, és amúgy is, ugyanaz a lemez van, nem tudok, és nem is akarok újat mondani. Erre ma reggel megint elkezdi a kocsiban ugyanazt a szart passzírozni, mint eddig. Üvölteni tudnék, annyira zavar, hogy _nem_ért_semmit_. Még mindig nem, és soha nem is fog.

Igen, szar napom van. NAGYON szar. Aludni kéne, ez egy hete nem megy. De még végig kell tolni a hátralévő több, mint 6 órát, és lesz elnökségi is. Faszom.

Kúúrvákvérefollyonpatakokba'.

És most nemjó.

Utálom a munkahelyem, és utálom, hogy vége...

Épp csak sikerült beleélni magam, és máris visszaránt az élet. Igazságtalan.

...kétségkívül Ocelot Marika, az újdonat, türkiz ocelotmintás, emellé elszórtan rózsákkal díszített gumicsizmám lenne.

Ha nem szakítottunk volna soron kívül.

Evvan, gyerekek, ilyen ez a szelaví.

(Nem mintha így terveztem volna, de ahogy mondják, erre nincs alkalmas pillanat és mód.)

Legalábbis remélem. Egyelőre azt se nagyon tudom, mihez fogjak előbb a sok csinálnivaló közül. remélem, ki tudom venni a keddet mégis, és akkor van esély, hogy semmit nem hagyok itthon.

De alapvetően a fáradtság most a fő motívum, nem is okvetlenül fizikai, bár az is, hanem lelki. Remélem, a tábor majd feltölt, nagyságrendekkel kevesebb hülyeséggel kell majd ott foglalkoznom, mint most egy átlag hétköznapon.

Megint rinyaposzt. De most lett igazán elegem.

Ma kaptunk fizut, amiből a főnök rögvest le is vont 11000-t, mert nem jól írtam meg egy számlát. Pontosabban megírtam, ez olt a baj, ő ezt a fizetést fű alatt akarta intézni - így most hivatalosan kellett, kell tehát az adókat is fizetnie. És ez neki nem tetszik, így hát levont.

Kábé baszódjon meg, és most elég mérges vagyok ahhoz, hogy ne is akarjak ennl cifrábbat kitalálni.

Ráadásul most hívott az éjszakás csaj, hogy i az, hogy neki nincs itt a fizuja. Mondom, hát én szóltam Tündének délelőtt, hogy legyen elég a kasszában, átküldtem neki a fizetési listát is. De hát hogy ő erre most számított, és hogy a megállapodás így szólt, és hogy ő nem velem akar kiszúrni, de akkor most kerítsek a helyére embert, mert az első adandó alkalommal lelép.

Szuper, mi? Tölthetem azzal a táborig hátralévő időt, hogy új embert találok.

Meg amúgy is. A nemlétező tököm kivan. Úgy érzem, folyton csak dolgozok, rohanok, lóg a belem, és sehová nem jutok az ég világon. Amikor valamire azt hiszem, h na ez most jó, akkor jön egy pofon balról.

Valahogy nem hiszem, hogy ennek így kéne történnie. Aki azzal jön, hogy ez a nehézségekkel teli felnőttlét, annak betolom a fejét egy virágágyásba. Az élet nem lehet ilyen szar. Biztos forrásból tudom, hogy van olyan ember, aki látott már olyat, aki élvezi a munkáját, akinek nem okvetlen egy fasztarisznya a főnöke, akinek a munka mellett még van energiája élni is.

Az összeomlás szélén vagyok, komolyan. Itt fogom hagyni az egészet a picsába. A táborig lévő heteket kihúzom, aztán két hét pihi BKV-n. Aztán pedig nagyüzemi CV-küldözgetés lesz, és ha találtam egy helyet, felmondok.

Én aztán tényleg kitartó és nagyon türelmes vagyok. Általában lenyelem a dolgokat, és hajlandó vagyok kellemetlenségeket elviselni, ha hosszú távon jobb lesz. De eddig tartott erre az energiám.

...ha eljöttem, úgy felnyomom ezeket valami hatóságnál, mint a parancsolat, öröm lesz nézni.

És a táborra is rengeteget kéne még készülni... és anyu is most van kórházban. Ma megvolt a műtét, és elvileg nincs baja, talán holnap vagy holnapután jöhet is, de azért nem jó ez most. Akármilyen hülye tud lenni, hiányzik.

...first of all.

And I need more power, more energy.

Sometimes, I really hate my life.

And I clearly see the bad decisions I made. There were at least two wrong turns. But they were huge mistakes.

...okay, I'll go to sleep soon, maybe the world will be more shiny tomorrow.

Good night, then.

Vergődöm, még mindig, és már megint.

Annyi mindent szeretnék. Annyi mindent szeretnék jól csinálni. És folyamatosan azt érzem, hogy nem vagyok elég jó, hogy nincs időm, hogy akármennyit is dolgozom, kevés vagyok. Egyre kevesebb az energiám.

Teli vagyok ötletekkel, és nem tudom őket megvalósítani. Valahol mindig megbukik a dolog.

Ráadásul folyvást akadályok gördülnek elém. És mindig minden egyszerre. Azt hiszem, az fáraszt ki a legjobban, hogy kis sikerélmények se nagyon vannak, mindig csak egy újabb megoldandó feladat, egy újabb leküzdésre váró akadály.

Egyébként lehet, hogy nem lenne vészes az egész, ha nem lenne ilyen tökéletességmániám, ha le tudnék szarni egy csomó dolgot. De nem megy, és nem is gondolom, hogy az lenne a helyes. "Célozd meg a Holdat, hogy a csillagok között landolhass legalább." Ebben hiszek. Kár, hogy nehéz. Kár, hogy még a csillagok sincsenek meg, folyton visszakoppanok a földre.

Az is baj, hogy öregszem. Nem bírok annyit alvás nélkül, és nem frissek az ötleteim. Csak kullogok a fiatalabbak után; azt látom, mi nem jó, de annyi már nincs bennem, hogy valami igazán király alternatívét mutassak, kiégtem. Nem érzem magamban a kreativitást. Illetve néha igen, de letör teljesen, hogy nincs energiám és időm megcsinálni.

És legfőképpen, nagyon egyedül érzem magam. Persze, a barátok körül vesznek, már amennyiben időm van rájuk - sokat hallom, hogy eltűntem. De az a fajta entitás hiányzik mellőlem/körülem, aki ért. ÉRT ENGEM. Fél szavakból, szemvillanásból, gondolatból. Akinek nem kell folyton minden szavamat megmagyarázni. És aki nem csak érti, de egyet is ért vele. Legalább időnként.

Szal nem, épp nem vagyok boldog.

Végre jó kedved van, legalább részben megoldódni látszanak a dolgok, erre a macska beleszarik a ventillátorba. És kihajíthatod a cirmost a vörhenyes talicskába, de attól még szaros maradsz.

Egy csalódás mára is.

Ilyenkor olyan kevésnek érzem magam. Vagy túl soknak. Vagy nem tudom.

Anyámmal megint összevesztünk valami piszlicsáré hülyeségen, de most durvább kimenetellel. Eddig az volt, hogy vitatkoztunk olyasmin, ahol kettőnk között volt az igazság; most viszont olyan szintű dolgokat emelt be, hogy nem is tudok rá mit mondani. Fogalmam sincs, hogy amiket mond, azt kitalálja-e, vagy hazudik, de effektíve olyan dolgokat ad a számba, amit nem mondtam, vagy nem úgy mondtam, és ez nem kicsit gáz. És nem hiszem, hogy ilyen vacak dolgok ennyivel súlyosabbakat válthatnak ki valakiből - egészen konkrétan azt, hogy szerinte ő nem fontos nekem, és én ezt szerinte mondtam is. Ez az a pont, ahonnan egyszerűen nem tudok mit lépni, ez patthelyzet, és kész. Eddig ő volt az egyik biztos pontom, ez most megszűnt, és fogalmam sincs, mi ilyenkor a teendő. Apám "halálakor" még hozzá fordulhattam, de ha már ő sem önmaga, akkor ki marad? Vagy ki lehet ezt így mondani egyáltalán? Vagy akkor most mi van?

Fecóval is inognak a dolgok, de erről most inkább nem írnék bővebben. Úgy nehéz tiszta fejjel gondolkodni, ha folyamatosan nyüstölnek; és nem tudok mit kezdeni azzal, hogy próbálkozni kell. Meddig kell próbálkozni valamivel, amíg kiderül róla, hogy érdemes-e erőltetni, vagy nem? Mert persze, ha nem megyek bele, akkor vacak kis véglény vagyok, akinek nincs kitartása küzdeni a dolgokért, ha meg igen, akkor később lesz a baj, hogy mért maradtam benne valamiben, ami nem jó.

Tényleg, nem lenne egyszerűbb, ha egyszerűen csak ugyanazt látnánk a világból? Én néha úgy érzem, nem magyarul beszélek. És nem mindig vagyok meggyőződve róla, hogy csak az én készülékemben van a hiba.

A munkahelyemen addig volt jó, míg bejöttem, egész addig, amíg három dühös olasz csaj be nem támadott, hogy mért nem egyformák a szobaáraik, pedig úgy kéne, és hogyhogy a másik csaj (Szilvike, hát persze) ennyivel többet számolt? És mi van, ha nem jönnek ide? Pénzt kellett visszaadnom, és ezt súlyosbította, hogy a céges számláik miatt akkora adminisztratív kavar lett, hogy egész délután csinálhattam. Még most sem vagyok benne biztos, hogy jó úgy, ahogy van, és a főnök már így is le fogja szedni a fejemet az egész miatt. 

Szóval ez így most perpillanat baromi frusztráló együtt. Mért tudnak az én dolgaim mindig egyszerre összeomlani? Nem lehetne szépen sorban? Vagy valami?

És tényleg, fogalmam sincs, én rontok-e el valamit, vagy tényleg most a világ köcsög. Valsz nem csak én leszek a ludas, mert vannak dolgok, amik azért jól működnek, ha nem is sok.

(Egyébként a tegnapiakat ezúton kösz Momónak és Edinának, sokat segített. Meg a XIII. kerület is. Az a hely energiát ad, ha nem lenne, beláthatatlanul szarabb lett volna a napom.)

Most egyébként tényleg robbanásveszélyes állapotban vagyok, és egy pöccintés is elég. Nem tudom, hogy a dühöm, vagy a szomorúságom nagyobb, de kitörésközeli mindkettő, nem kéne piszkálni.

Ilyenkor akarok elvándorolni. És talán vissza se jönni ("mindenki ott rohadjon el" - alapon, de azt hiszem, ez talán nem a legkorrektebb és reálisabb reakcióm a héten.)

A nemlétező tököm kivan az idővel. Mért van minden egyidőben? Mért kellek mindenhova?!

Én imádom a munkámat, de a főnököm úgy viselkedik, mintha nélkülem megállna az élet. Francba is!

Holnapra valamit ki kéne találnom, hogy egyre Ringéknél lehessek vezetőképződni. És 24re klónozni magam, mert persze elnökségi ülés is mikor legyen, ha nem mindig a teltházas napokon. Legalább az MTT lehetne rugalmas.

Igazából nem lenne semmi baj, ha elhinné a főnök, hogy a többi kolléga is elég ügyes, és tud dolgozni. Akkor nem mindig én lennék csesztetve.

Nyááááhhhh.

Egészen szó szerint.

Ma délelőtt felhívtak, hogy a Gleccsertatár nem jött be dolgozni, az éjszakás tartja a frontot. Bementem, elrendeztem az adminisztrációt, amit nem tudott, amúgy meg riszpekt neki, jól helyt állt. Gleccsertatár, mint kiderült, arra hivatkozott, hogy neki az egész nap nem jó, és hogy sajnálja a félreértést. Ahha, félreértés. Hát, Mírrand verziója egészen konkrét megállapodást tartalmazott arra nézve, hogy egyikük viszi a délutánt, és a másik a délelőttöt, nem volt itt tévedés. Gleccsertatár szerint mindenki hazudozik, csak ő nem. Érdekes, hogy mindig nála voltak a félreértések...

Ezek után Gleccsertatár telefonált, én már nem tudom, miért, de ha már ott volt, lebasztam, mint a pengős malacot, és kihajítottam a vérbe. Értitek, _én_ dolgozom több, mint két hete megállás nélkül, dobálom az embereimet a mély vízbe, amennyire lehet, megoldom mindenki problémáit, és még őutána is takarítok, ha elbasz valamit - de _Ő_ közli, hogy neki kell a pihenés, meg van más dolga. Hát jó, mondtam neki, akkor a továbbiakban mi nem akadályozunk meg abban, hogy pihenj, és a tengernyi dolgodat végezd, nem kell bejönni se ma este, se vasárnap, se semmikor, majd a nagyfőnökkel beszélje meg, mikor tud jönni a fizetéséért.

Csak ezután jutottam el oda, hogy ez oké, hogy végre megszabadultunk tőle, a nagyfőnök megdicsért, és mikor a srác ment neki telefonon sírni, akkor ő is jó szerencsét kívánt a továbbiakhoz; viszont nincs éjszakásunk mára. A holnapi napra találta  beugróst, az utána valókon is lesz, de speciel ma estére nincs. És nem is találtunk, pedig hárman telefonáltunk harminc különböző embernek. Már azon röhögtünk, hogy ahhoz képest, hogy munkanélküliség van, elég kevesen hajlandóak dolgozni... na mindenesetre, végül meguntam a dolgot, és elvállaltam én. Megint 16 órát nyomok majd, jessz.

Szóval, ma éjjelre ismét feketét öltök, és megkezdem az éjjeli őrséget.

Ja, az eseménysor miatt kénytelen voltam lemondani egy régi barátnőt, egy dupla excel-órát, némi grátisz ruhavarrási segítséget, és egy bulit este.

Közben anyám bevonult a kórházba, ahol kiderült, hogy nem lehet műteni gyulladás miatt, szóval nem tudni, meddig lesz bent. Ez is fasza.

Annyit beszéltem már. 11 napja húzom az igát, de most jön 2 nap pihi, és utána is jobb lesz.

Vettem fel embert, és most tanítok. Az a nehéz, hogy fogalmam sincs már, mit mondtam el kinek, és ma úgy szét voltam esve, hogy hihetetlen. Ennél már csak jobb lehet.

Ebbe belejátszott a nap indulása. Elmegyek vécére, nincs papír. Kimegyek a házból, vissza kell fordulni, otthagytam a telefont, közben elmegy a busz. Beérek a munkahelyre, és hallom, hogy egy (volt) munkatárs 1 milliós munkaügyi pert akar a hotel ellen. (Azért, amíg kiderült, hogy szokás szerint a Gleccsertatár értett félre valamit, addig picit kicsi volt a gyomrom.)

Ja, ma részt vettem egy ember elbocsátásában is. Lehetett volna sokkal szebben, de a főnököm elég temperamentumos, sajátos értelmezési tartományokkal, szóval ez nem sikerült, és nem jól érzem magam tőle. A becsületes az lett volna, ha felállok, a magam nevében elnézést kérek, és elhúzok - de nem tehettem meg. Helyette próbáltam tompítani a helyzetet. Az első morális akadályon épp csak átkecmeregtem.

Ezt amúgy még rágni fogjuk egy darabig, még akkor is, ha nem mi vagyunk a CSI Budapest. Arról van ugyanis szó, hogy egy vendégnek eltűnt a tárcája, állítása szerint a szobájából, ahonnan egyszer ment ki dohányozni. Az éjszakás járt arra, így gyanús lett, de nem volt semmi közvetlen bizonyíték - amennyit a biztonsági kamerán láttunk, az gyanús, viszont a srác ki volt tömve pénzzel, mért lopott volna? Pláne az első napján, miután elmondtam neki, hogy az elődjét ilyesmiért tette ki a főnök? Az volt a baj, hogy mikor kiejtette a főnök, hogy szeretné hallani a verzióját az ügyről, mit tud, merthogy rendőrsági feljelentést készül tenni (ismeretlen tettes ellen, of course, bár ezt asszem, sajna nem tette hozzá), akkor a srác magára vette, és balhé lett. És mivel elfelejtettük vele aláíratni az egyik szerződés lapját (ettől még bejelentve be volt), jött a balhé.

Szóval, tegnap felvettem embert. Volt olyan, aki emberileg szimpatikusabb volt - tényleg sajnáltam, hogy csak egy jöhet, kettőt is felvettem volna. Végül szakmai és gyakorlati szempontok döntöttek - az egyik nem tudott volna azonnal kezdeni. Ugyan ez se rossz, de azért ó fakk.

Egy a lényeg, fáradt vagyok, nagyon. Rengeteget túlórázok, dolgozok, és amíg nincs stabil ember, nem nagyon tudok eljönni pihenni. (Azért most már jobb a dolog, Mírrand holnap kezd. Remélem, minden jól megy majd - így neki is lesz sikerélménye, nekem meg alvásidőm :))

Itthon viszont nincs minden rendben. Anyu két hete rosszul van, mostanra kiderült, hogy epehólyag gyulladás, na és epekő, kettő is, nem kicsik. Műteni kell majd. Itt is felteszem a kérdést, tud valaki jó sebészt a Bajcsyban? Mindenesetre kemény volt, én ezt reggel tudtam meg, a nagyanyámtól, mert anyám persze magától fel nem hívott volna. És ráadásul, amíg meg nem műtik, be akar járni dolgozni. Oké, én is workaholic tudok lenni, de ez tényleg beteges.

Viszont, ha már beteg, apám gyomra is egyre rosszabb, meg most a húgom is kezdi a hányingerességet. Persze, itthon azért van stressz, de ez így gyanús. Csak én meg öcsém vagyunk jól, mi meg alig vagyunk itthon. Ha én Dr. House (csapata) lennék, most elkezdenék nálunk mérgező anyagot keresni, vagy végigmennék egy Geiger-Müller számlálóval.

Hát, na, ez van.

Egyrészt sikerült egy véletlen mozdulattal kitörölnöm az előzményeket a firefoxból, most gépelgethetek, ha meg akarok valamit nézni, nem gördül le. Kényelmetlen.

Másfelől, a hivatalosabbik mailemet nem sikerül az istennek se beállítani outlookba, merthogy nem érkezteti meg a beérkező leveleket. Azt írja, hogy valami cookie-k nincsenek engedélyezve, és tegyem én meg ezt a böngésző beállításaiban az adatvédelemnél. De ott meg nincs is ilyn opció, felsorol cookie-kat, de azt vagy megszüntetem, vagy nem, engedélyezés sehol. A súgóba meg belejojózik a szemem, nem a magamfajtáknak írták azt.

0.8-as felhasználó vagyok, továbbra is.

Ja, meg anyámmal is sikerült újfent összevesznem. Komolyan, mindent, az égvilágon mindent megadnék, ha csak egyetlen egyszer nem az edzőm vagy a tanítóm akarna lenni, hanem az anyám.

Úgy volt, hogy ma palacsintát sütök. Sütöttem is (és fel is dobtam, niná!), ámde Fecó sajnos beteg lett. Hányós-hasmenős kórság, ahogy a nagykönyvben meg van írva, remélem, hamar kiheveri... :/ És akkor újra sütök.

Egen, ez egy olyan nap, ami jobban is végződhetett volna, de hát ez van. Mindenki lehet beteg. De azért nyehh. A vírusok haljanak meg lavórba.

Hiába vagyok olyan beteg, mint az atom, egész jól érezném magam a farsang miatt, ha.

HA.

Felhívtak a reciről, hogy tudok-e menni ma éjjel, mert vis maior van, és holnap délután, merthogy most állnánk rá a 8 órára, és a főnök azt szeretné. (Mondjuk ez is vicces lenne, 12 óra után 8 óra 6 óra szünet, és menjek megint...) Mondtam, hogy nem, beteg vagyok, ma éjjel tehát megy az öcsém. Én úgy gondolnám, hogy ez a felelősségteljes döntés, és bár kéne a pénz, meg az állás, egyszerűen úgy fáj a derekam és a torkom, hogy megőrülök, tök mindegy, mit csinálok vele. És igen, vagyok olyan workaholic, hogy ettől még zavarjon, hogy nem megyek, de valamikor ki kéne feküdni.

Nem így gondolja azonban a család. Szerintük, ha tegnap el tudtam menni bulizni, akkor ma mért nem tudok dolgozni. Merthogy mért ne tudnék ott ülni, nem vagyok olyan beteg. Végülis igazuk van, ülve pont annyira fáj a derekam és a csípőm, mint bármilyen más helyzetben, az meg, hogy megfáztam, mellékes, a huzat biztos jót tenne neki.

Bezzeg a farsang előtt hallgattam, hogy ne zsákmányoljam ki a szervezetem. Mert azért ugye nem kapok pénzt, nem rendes állás.

Sírni volna kedvem, komolyan, csak sajnos attól még jobban fájni fog a fejem.

Annyira irigylem néha azokat, akiknek a családja nem ennyire kemény! Értem én, hogy ezt valahol azért szeretetből,  de basszus.

Beteg lettem. Egyszerre támad minden, a hascsikarás, a hasmenés, a fájós torok, a teli orr, és a fejfájás. Biztos rájöttek, hogy egy ex-Terminatrix-szel van dolguk, és küldték a napalmot meg a helikopter-gépágyút.

De azért is legyőzöm. (Pedig most kedvem lenne visszakucorodni az ágyba, nyafogni, és csak annyi időre felkelni, amíg elropogtatok két szelet pirítóst és lehúzok egy bögre forró teát citrommal.)

Ez az én harcom. :D

(De azért hálás volnék egy talicska pozitív energiáért... pláne, hogy jelzésértékűleg megszólalt a rádióban a Get this party started Pinktől. Muszáj összeszednem magam.)

Asszem, beteg vagyok. Reggel hascsikarás, meg ilyenek, egész nap rossz közérzet, hidegrázás, mindenemfáj. Még rátett egy lapáttal, hogy ma voltunk raktárazni Ratz-al, aki készségesen vállalta a serpa szerepét - ezúton is kösz neki. A raktárban egyrészt kupi volt, ha egyedül látom meg, biztos elsírom magam. Eleve, egy jó hosszú és fagyasztó út vezet odáig a volt Csepel Művek indusztriál környezetében - más körülmények közt ezt látványosnak, hangulatosnak, majdnem szépnek látnám, most nagyon utáltam. És hideg, hideg, hideg... a kezem és a lábfejem majdnem letörtek. De azért összeszedtünk pár cuccot. Hogy el is tudjuk hozni, és mert amúgy is egyszerűsítenék holnap (mivel ki tudja, lejjebb betegszem-e, vagy sikerül-e kialudni), ezért annyira nem sokat, de a munkához elégnek kell lennie. Elvégre díszítünk, nem tapétázunk.

Asszem, aludni kéne, de van egy olyan érzésem, hogy valamit a neten felejtettem - azaz, valakinek nem mondtam valamit, vagy valamit nem gondoltam át. Mit akartam még? A holnapi dekor menetrendje megvan, idő van rá. Ha befejeztük, vagy holnap, vagy pénteken vásárlás, ami még kell farsangra. Ugyancsak pénteken rakom össze a playlistet - vagy holnap este. Gyakorolni is kéne még, de mivel alap nincs, kíséret sem egyelőre, ezért lehet, hogy egy műsorszámmal kevesebb lesz. Lehet, hogy így jártok jobban. Pénteken gyakorlunk még táncot, mer az jó, találtam jó lassú keringőket, amik nem nehezek, ez is megvan. Mit felejthettem hát el?

Állásügyben még semmi fontos hír. Nyehh.

Az egyik hülyének néz; hogy készakarva vagy véletlenül, azt nem tudom, de azt se, melyik rosszabb.

A másik lelegyint, aztán jön sirni a vállamra, ha arra van szüksége. És még mindezért én menjek a picsába.

Komolyan, amig ilyen barátaim vannak, addig ellenség se kell. Mindennap van valaki, akiről nem tudom, kiröhögjem-e, vagy bosszankodjak. És még képes vagyok a kedvükért átirni a napi programomat, hogy aztán kiderüljön, hogy fölösleges volt.

Vannak, akik a körlevélküldő hülyékre allergiásak. Én most azt találtam ki, hogy ha valaki csak vesztegeti az időmet és az energiámat, akkor letiltom a faszba, és örüljön, ha a köszönését fogadom.

Bocs, gyerekek, amúgy is keveset aludtam, nem volt jó napom. Óvatosan táncoljatok az idegeimen, légyszives. Kösz.

Tulajdonképpen mi a jó életért kell nekem folyvást magyarázkodnom? Általában mindenki leszarja a fejemet, aztán amikor meg elejtek egy tényleg tök jelentéktelen félmondatot, akkor mindenki azon lovagol évekig - ráadásul úgy, hogy nem is érti. Itt helyben vakuljak meg, ha az embereknek közük van a logikához. Vagy csak ma van ennek a világnapja?

Az állás egyébként szuper eddig, van benne perspektíva. Tényleg jól érzem magam. Egy a sajnos, hogy sokkal kisebb tényező a képletben, mint ahogy számoltam.