Árnyak Könyve Vol. 2.

Good enough.

Ma reggel egy könyvről álmodtam. Mrs. Haggard volt a címe, és G. R. R. Martin írta. A sztorijáról álmomban is csak hallottam, de kb. olyasmi lehetett hangulatában, mint a Kereszteslovagok. A könyvnek egyébként nem a sztorija volt az érdekes, emlékszem, hogy álmomban még talán nem olvastam, csak hallottam róla, hogy miről szól.

A kivitelezés volt az érdekesebb. Álmomban Budán mentünk többekkel, valahol nem túl messze a Móricztól, és egy kis utcában találtunk egy helyet, ami egyszerre volt turkáló és antikvárium. Bementünk, és láttuk, hogy kevés cucc van, de azok nagyon szépek és igényesek. Az volt a szitu, hogy most van pénz, méghozzá nem is nagyon kevés, de annyira azért nem sok, tehát választhatok egyvalamit, amit megkapok. Néztem pár ruhát is, aztán került le a polcról ez a könyv.

Nagy alakú volt, nagyobb, mint egy géppapír, és keményfedeles, konkrétan csipkeszerű, fehér elefántcsont faragványok borították, néhány színes kő (nem ékkő) is bele volt ágyazva. A sarkain réz vasalatok. Mikor kinyitottam, akkor látszott, hogy nem csupán összefűzött oldalak és szöveg, sőt. Teli volt képekkel, és mindenféle beleapplikált dolgokkal, inkább egy albumra vagy munkanaplóra, gyűjtésre emlékeztetett. Például egy oldalon egy oklevélről volt szó, így akkor az oldalból ki volt vágva egy A/4 lapnyi hely, és a helyére volt tűzve maga az oklevél. A papírja is minőségi és vastag volt, és látszott rajta az eredeti aláírás, és különféle hivatalos pecsétek dombornyomása, ahogy végigsimítottam, éreztem az ujjaimmal. Más lapokon illusztrációk voltak, némelyik odatűzve vagy ragasztva, némelyik eredeti rajz. Álmomban tudtuk, hogy ez eredeti, és nagyon kevés példány van belőle, ha nem ez az egyetlen. 100-valahány pénzt akartak érte elkérni (vajon milyen pénznemben?), és mi tanakodtunk, hogy azért ez elég drága, megengedhetjük-e magunknak?

Sajnos felébredtem, így nem emlékszem, hogy döntöttünk.

Az úgy kezdődött, hogy tegnap délután hazaruccantam anyámékhoz, és ott felejtettem a telefonomat. Ez persze már csak akkor tűnt fel, mikor alváshoz készülődtem. Gép bekapcs, rövid fb-cset öccsel, illetve rajta keresztül anyámékkal. Hogy a felébredés és a túszcsere is meglegyen, megbeszéltük, hogy faterom idejön hatra, felcsönget, leadja a font, és ha már itt van, el is visz dolgozni.

Ettől függetlenül nem voltam nyugodt. Ha másnap korán kell kelni, és fontos, hogy odaérjek a valahová, akkor sosem vagyok az (nem is alaptalanul), csak sajnos ez egy önmagát gerjesztő folyamat. Mivel ideges vagyok, hogy másnap nem alszom-e el, ezért eleve duplapulzussal fekszem le aludni, ami némileg megnehezíti, hogy hamar álomba merüljek. Magyarul, itt a magyarázat arra, hogy mért baglyolok mindig akkor is, ha másnap kelni kell - mert nem tudok aludni.

Amúgy tiszta gáz a dolog, _mindenhol_ tudok aludni, ötfős egyetemi szemináriumtól elkezdve a metrón keresztül a munkahelyig. Kivéve, amikor megtehetném, ágyban, párnák közt, este. Valami súlyos baj van a fejemmel.

Ha kellően ideges vagyok, jönnek a rémálmok, mint most is. A szokásos adaghoz hozzájött most az, hogy ugye nem volt telefon, azaz nem volt a lakásban semmi, ami felébreszthetne, és ráparáztam arra, hogy meghallom-e, ha apám felcsönget, mert mi van, ha nem? (Mental note: most már tényleg vagy el kell hozni a hifit, vagy ha megyek ecserire steampunk-alapanyagért, akkor kell egy vekker használatra is.)

Amúgy nem volt benne semmi olyan ijesztő, mint a leprakórházas, vagy a posztapokaliptikus-mtt-táboros, vagy az emberhúsos, vagy a húsevő bogaras. (Linkelgetném is, de a fene se emlékszik, mikor álmodtam őket - le vannak itt írva, de vissza nem keresem, épp elég baj, ha én emlékszem rájuk.) Valami régi lakásban dekkoltam, és a Gizi nagyira, illetve az élettársára vigyáztam, Gizi nagyi az apai nagyapám utolsó felesége volt, az élettársa a nagyapám halála után lépett be a képbe. Kiskorunkban sokat jártunk hozzájuk, olyan volt, mint egy rendes nagymama, aztán 13 éves korom körül megromlott a kapcsolat, és vagy tíz évig nem beszéltünk. Aztán meghalt, pár éve ennek.

Na, álmomban ott kellett laknom velük, egy régi, belvárosi, nagy belmagasságú, és kellően lepukkant, sokszobás, beázós földszinti lakásban. Az élettárs álmomban Alzheimeres volt, és már nagyon nem volt képben (amúgy a valóságban is ez történt vele, de ezzel mi már nem szembesültünk, mert akkor már nem tartottuk a kapcsolatot). A Gizi nagyi meg folyton problémázott valamiért. Nekem kísérgetnem kellett, például a fürdőbe, ahova csak bottal tudott eljutni - de én se tudtam neki sokat segíteni, mert iszonyú zsibbadtak voltak a lábaim, alig bírtam mozdulni, és egy ponton a kezem is beakadt a kabátomba (?), és nagyon rossz volt, hogy nem tudtam mozogni.

Tulajdonképpen ehhez hasonló epizódok történtek, az álom történésében és szereplőiben nem volt semmi különösebben rémes. (Hacsak maga a tény nem az, hogy halottakkal álmodok.) Az egész érzés volt olyan szinten ijesztő, hogy felriadtam hajnali kettő körül, másfél óra szenvedés után, és vagy tíz percig néztem a plafont, hogy jó, akkor nyugi, nincs semmi gond, csak álmodtam hülyeséget, nem is volt rémes, de akkor mért 600 a vérnyomásom?

Kicsit olyan volt a feeling, mint mikor a filmekben jön egy öreg, vagy egy gyerek, vagy csak valami freaky ember, és ugyan még nem csinál semmit, csak néz, vagy mozog, vagy beszél, mégis, minden pillanatban várod, hogy megfordul, és kiderül, hogy nincs fél feje, vagy a háta helyén egy lyuk van, vagy mindjárt átváltozik szörnnyé, vagy csak bevillan egy kép... és bár nem történt ilyen álmomban, mégis végig az az érzésem volt, hogy mindjárt fog.

Ha az álmok az agy filmjei, akkor irigylem Dodiet meg Rabyn, szemmel láthatóan nekik jutottak főleg a vígjátékok meg a romantikus filmek, viszont úgy tűnik, én kaptam a horrort.

Szóval, nem volt nyugodt éjszakám.

Mindenki felelős a saját életének alakulásáért - és csakis azért. Ha nem ragadsz meg egy lehetőséget, és aztán mások segítségének hiányára hivatkozol, akkor nem élsz azzal az erővel, ami adatott neked. Ez által leszel bárki másnál gyengébb.

Néha úgy érzem, még mindig a régi felállás érvényesül. Értem, hogy nincs bizalom, amíg az ember nem tesz valamit, amiből látható - de nekem sajnos ez fordítva megy jobban, akkor teszek, ha a bizalom megvan. Nem szeretem a dolgokat semmiért csinálni, és őszintén, egy újabb megmondás sem hiányzik. Nekem már eleget magyaráztak; talán mások is sorra kerülhetnének.

Valahol ez persze hibás gondolkodás, mert nem kevés személyességet tartalmaz, én meg általában szeretek objektív lenni. Az olyan támadhatatlan dolog.

De mégis: nem vagyok Terminátor, nem csak helyes döntéseket tudok hozni. Néha olyanokat is kell, ami se nem helyes, se nem helytelen, hanem csupán rám jellemző.

Lehet, hogy mindezzel nem illek bele a struktúrába. Ez van; valahogy sosem tudtam ugyanolyan lenni.

Szóval, akkor a lényeg talán az, hogy meg kéne kímélnem magam az agyfasztól, és a pálya szélén maradni, ha már a szerkezetbe nem férek.

Egy biztos, az egyértelmű dolgokat kedvelem. Vagy igen, vagy nem, de "talánesetleg", na, azt hagyjuk. Arra nincs időm, így sincs belőle túl sok. Kell, vagy nem.

Kis délutáni filozofálgatásunkat olvasták a Cégről.

Amúgy fáj a hasam, ami nem jó.

Eddig jó...

- mondta az optimista a kilencediknél, zuhanás közben.

:)

A legjobb játék az, ha nem játszol.

Mármint, a játék jó egy darabig, de néha olyan helyzetekbe keríted magad, hogy ha tovább játszol, avagy épp akkor kezded el, akkor mások kárára válsz vele. Ezért ezekben a szitukban, hogy kínossá ne váljanak, legokosabb, ha megpróbálsz játék nélkül boldogulni. Ideális esetben az erkölcs is megmarad, de ugyanakkor a célt is eléred - nevezetesen, jól jössz ki.

Nem játszani nehéz, de vicces. Vékony határvonalon egyensúlyozol, és minden szavadat és tettedet kimilliméterezed, és grammra méred. Játszma a játszma ellen. Játszma a játék mihamarabbi befejezéséért.

Ha jól csinálod, sikerélmény a jutalom. Ha rosszul, akkor vagy megmarad a gerinced, de vesztesz a helyzeten - vagy uralsz mindent, de ez azt jelenti, hogy átlépted azt a határt, amit tilos.

Tehát jól kell csinálni. A következő napjaim érdekesek lesznek, de általában megeszem, amit főzök - most is így lesz. Nem lesz túl nagy falat, ha okosan osztom be.

A végére csak annyit, hogy "vesztettem"-et kommentelni humortalan és kevéssé stílusos húzás, mióta agyonkoptatta a fészbúk. Gondoltam, preventíve közlöm.

Jó volna néha kisebbnek lenni.

Sajnos, mindig kiszúrom, mi a hiba. Boldogok a lélekben vakok, nekik könnyebb.

Ejj, de filozofikus vagyok ma.

Rájöttem, basszus. Nem is úgy van, ahogy eddig gondoltam.

A geekség, baszics.

(Majd elmesélem. Most megyek írni.)

Igazából éppen dühöngeni akartam egyet valamin (mit "akartam"? meg is írtam, csak piszkozat maradt), és megnéztem egy bizonyos Jóbarátok részt, mert kellett volna egy pontos idézet, csak hogy frappáns lehessek. Megnéztem a részt, és elszállt a dühöm. Nyehh.

(A bejegyzés amúgy egynémely olyan barátaimról szólt volna, akik eléggé 'úgynevezettek' az utóbbi időben. Azok a cseszett skatulyák. Meg a helyzet humora.)

"Ross, Tom Jones kéri vissza a nadrágját!"

...tudok mindig mindenkinek okosat és jó tanácsot mondani, ezzel a saját sitthalommal meg kezdeni se tudok semmit.

A büdös életbe mán.

Asszem. Olyan semmilyenül vagyok most épp. Nem rosszul, csak semmilyenül. Üresség van, egyre gyakrabban érzem.

Neked meg feljegyezném, hogy Byron és Anyegin egymás sarkát taposva könyörögnének a receptedért.

Túl nagy a hőség. Nincs levegő.

Hogy lehet a lélekfáradtságot kipihenni? Kis időkre, pár órára, ha emberekkel találkozom, össze bírom magam szedni, de amúgy iszonyatosan fáradtnak érzem magamat. És ez nem fizikai. Bár talán az is, az utóbbi időben magamhoz képest elképesztően sokat alszom - ha nincs meg a 8 óra, ásítozom, ami nevetséges. Tavaly ilyenkor két-három órákkal nyomtam végig egy félévet.

Mi volna a lélek pihenése? Nem pár órára, hanem tartósan. A "kapcsolj ki, és rakj be chilloutot" nem kifejezetten működőképes. Hosszú távon mit kéne másképp csinálnom, hogy visszatéérjen az erőm? Annyi feladatom van, és olyan kevés erőm...

Egyszer tényleg meg fogom írni. Az árnyékos oldalt, amiről tudok; a történeteket, melyek sosem lesznek elmesélhetőek, az átláthatatlant. Az ezerszálúságot. Annyira szép maga a mintázat...

Nyugi, bajom nincs, nem vagyok részeg, csak megint kódokban beszélek. Van olyasmi, amiről nem beszélhetek, mert nem lehet, de valahogy muszáj kiadni magamból. Ilyenkor jön a kód, mint most is.

Két posztot is akartam írni, a táborral még mindig adós vagyok, a másik önmagam felett való drámázás, már megint. De most - wáháhá - még megússzátok mindkettőt, megyek vasalni.

Igen, elég szürke életem van, mint tegnap megállapítottam az Én még sosem... játék során. Nem csaltam meg senkit, nem öltem állatot, nem viseltem randibugyit vagy latexruhát, nem szerettem el senkitől senkit, viszonylag kevés mtt-s srácba voltam szerelmes, nem fürödtem a Holt-tengerben. (Még folyóban is csak tegnap először; a Duna amúgy nem rossz, egyszer beúsznék mélyebbre is, de arra azért jobban fel kell készülni.)

Az árnyék az nem sötét, az csak szürke. Ez a sorsom, vagy csak hozzámnőtt a szerepem, és nem tudok kibújni belőle?

Na, várnak a ruhák.

Eredetileg arról szólt volna a következő post, hogy Tábor.

Aztán gondoltam, hogy írok Dorwékról, akiknek megszületett a kisfiuk, és ez mekkorajó, és gratula, és óóójeeee.

Na most, mindenki ünnepel fészbúkon, sokan kaptak smst, én meg szintén ránéztem épp a telómra, láttam is, egy üzenet. Gondoltam, hátha ulmo küldött nekem is erről, még csodálkoztam is, milyen rendes tőle, de nem ő volt.

Valami külföldi számról angol nyelvű sms, házasságról, paráznákról, meg Isten ítéletéről. Mi van?! Pár éve névtelen levelem is volt, most meg ez. Én bevonzom a hülyéket?

Poszt-szociális sokk.

Jó volt ez, visszamennék.

Bővebbet később. Voltak negatívumok (hajjaj), de a mérleg pozitív, és különben is, most nem tudok gépelni, meg valamiért görbe a monitor.

Megyek aludni.

Selyem.

Hm, nem vitás,
a film mindig más.

Rövid véleményt face-n kifejtettem, úgyhogy most inkább csak linkelem nektek a szurkolói blogot, a fejléc miatt. :)

(Egyébként meg vigyázat, támad a szürrealitás. A fentieknek még mindig mintha volna humorérzékük, de remélem, csak elkiabálom.)

...és pontot teszek az előző végére, lemegyek, aztán olyan családrobbantó veszekedés zajlik, hogy még. Ennyire még sosem húztam föl magam, asszem. Nem aludtam, talán most menni fog.

Egyébként széttörtem azt az oklevelet, amit apám kapott tőlünk az első itteni karácsonyra. Az volt rajta, hogy elismerésül adjuk a házépítő mesternek. Mikor már sokadjára jött azzal, hogy ő mennyit dolgozott, és mennyire hálátlanok voltunk, ráadásul, hogy ő maga mennyire becsületes, akkor akadtam ki; leakasztottam, kimentem a ház elé, széttörtem a cuccot a combomon, majd elhajítottam.

Ez volt ma hajnalban. Csak a miheztartás végett. Kis családi idill, nem? Fel mégsem pofozhattam... egyébként meg észbe attól sem kap.

Azoknak, akik nem tudják, mi a helyzet, most nem írom le, itt talán soha nem is fogom. Annyit azért mondok, hogy nyilván nem azon ment a vita, hogy ki mennyit mosogat, az az ember ennél súlyosabb dolgokat művelt. Nem, ne is kérdezd.

Igazából már csak a halál időpontját kéne meghatározni. Mármint, ez nyilván nem egy fenyegetés; az a helyzet, hogy akit apámként ismertem tizensok évig, az jó pár éve eltűnt valahol, elszublimált szépen a mögül a nyavalyás mögül, aki lett. Egy biztos: az az ember már nem létezik, és a nemléte olyan visszavonhatatlan, mintha tényleg fizikailag is meghalt volna. Ha lenne ilyen, gyertyát gyújtanék az emlékére. Hiányzik.

Aki helyette van, az meg mára annyira zavaróvá vált köztünk, mint egy vuvuzela a könyvtárban.

(Nem, anyám marhára nem fog örülni, hogy ezt ide kiírtam, de per pillanat ez a legkevésbé sem érdekel.)

Utólag én még azt hittem, képes vagyok olyan bonyolult lépést kitalálni, amit nem lehet utánozni. Hogyne, sőt, túl lehetett tenni rajta. Mindenesetre az improvizáció jó dolog: attól érdekes az egész.

...valaki más blogjára volt reakció. Bölcsesség.

"Popper - Méreiről (és a nőkről): Egyszer valami nőről beszélgettünk, és panaszkodtam, hogy tele van lila gőzökkel, mire azt mondta: Édes barátom, te nem tudod, hogy csak kétféle nő van a világon, a pszichopata és az unalmas? Választhatsz. És férfi? - kérdeztem. Az is kétféle van, mondta, a gárdatiszt és az, akivel éjjel kettőkor a konyhában, fekete cimkés cseresznyepálinka mellett Kierkegaardról lehet beszélgetni."

Ez most így ütött. Hát ja.

Hogy a viharba ne.

Oké, én szeretem a kihívásokat, de néha nagyon nincs könnyű dolgom.

(Nem, esélyed sincs, hogy értsd, ne is próbálkozz.)

A fenti mondat olyan jellemző.

Ez egy jó délután és este és éjjel és reggel volt. Persze, vattafák a kisutcában, ahogy azt már kezdem megszokni, de ez a legkevésbé sem baj.

One step closer. :)

Na, kellett nekem arról beszélni, hogy nem tudok aludni. Délelőtt hunytam egy másfél órát, olyat álmodtam... gyönyörű allegóriája a hatalomnak, és a buktatóknak. Nem írom le az egészet, de a lényeg annyi, hogy MTT-tábor volt, és volt ott egy fura varázserejű napszemüveg, amit ha valaki felvett, hatalma lett. Ezzel párhuzamosan viszont megteremtődtek az irigyek is. Mármost ebből adódtak olyanok, mint egy késharc köztem és Ankalimon közt - ami részemről poénnak indult, aztán az utolsó pillanatban kellett rászólnom, hogy mit csinál. Ha már itt tartunk, túlkínálat volt fegyverekből és jobban is bántam velük, mint élőben - pl. lándzsával lenyomtam sokakat, Márkot pl. biztos - aztán egy csapat öltönyös rámborított egy betontömböt, és lelőttek számszeríjjal. Volt még egy életem azonban - tiszta videojáték, nem? - ekkor is felvettem a szemüveget, azért, mert hittem, hogy úgy, hogy ismerem a hatását, nem lesz vészes. De azonban az lett - ha én nem álltam le basáskodni, mások megtették az én nevemben. Ja, és volt még egy érdekessége a szemüvegnek: ha rajtam volt, a lépcsők másképp működtek, mint rendesen, csak egy darabig vittek föl. de aztán mindenképp lefelé kellett menni.

Allegórikus, mi? Nem mondanám, hogy kipihentem magam... :P

Amúgy tervezés 4. Örülünk, Vincent?

Fülcsengés. Csend a fejben, a szívben. Szaké, és még több szaké.

Ajándék, soron kívül. Jó helye lesz.

Minestrone, parmigiano. Szaké.

Nagyvonalúan rajzolni olyasmi, mint felszabadultan futni, nem muszájból, hanem a téged feszítő energiáktól.

Csend. Sok, kilométerhosszú csend. És ez most jó, mert valahogy kipukkadt az a burok, ami eddig feszítette. Most jó.

A szaké tényleg jó. Egyáltalán nem is érezni. Kevesebb bortól is álltam már be úgy, mint a körút a csúcsban, most semmi. Persze, lehet, hogy csak az érzéseket bénítja, az agyat kíméli. Ez esetben a japánok nem puncsok, viszont feltalálták a világ legjobb italát.

"Kávéházi mosolygó". "Ismeretlen francia lány". "Karácsonyi portré". "Vörös-barna aktok". Szövetek, képek, hangulatok, tájak, tervek. Technokol rapid és olajpasztell.

Oz, a nagy varázsló megmondta. És igaza volt.

Murphy is megmondta, tudom, és neki is, de azért most őt hagyjuk inkább. Azt nem is mondta senki.

Úgy érzem magam, mint József Attila.

(Igen, a fenti kód, de amúgy is meredek, szóval csinálok neki új kategóriát.)

...avagy nézzünk hajnalig filmet. Mondjuk már láttam, de frissíteni hasznos volt.

Kaptam egy hívást fél 10 körül, számomra nem ismert számról, amit későn vettem észre. Ilyenkor mindig felrémlik, hogy vajon mi ilyen fontos pont ekkor. A szám egyébként ismerős, mintha már láttam volna, de az eddigi keresés nem hozott eredményt. Aggódom. Az ilyen késői hívások ritkán jelentenek jót.

(Más esetben nem szoronganék, de most van miért. Illetve, inkább remélem, hogy nincs.)

Aludjak, mi...? :P

...the miracle spring of 2004?

Ha több 2004-es párhuzamot figyelmen kívül hagyok is, határozottan az az érzésem, hogy most jó időszak jön. Nem csak nekem, másnak is, olvasok itt sokakat, hallgatok még többet, látok... hosszú volt a tél, de most jobb lesz, közeleg a tavasz, az az érzésem. Nyilván nem a meteorológiára gondolok. A tél a gondolatok ideje, a végigrágásé, a rádöbbenéseké, a helyrerakásé és a döntéseké, de véghezvinni most kell majd. ennek van itt az ideje.

Nem vagyok jós, de azt hiszem, most igazam van. Benne van a változás, az előrelépés, a jó, és a jóra való energia a levegőben. Most kell nekimenni, és elindítani, mert most kinéz, hogy jó lesz a vége.

Megszabadultam egy csomó dologtól; most is várok dolgokat, persze, de nem azzal a fájdalommal és görccsel, mint korábban, hanem egyfajta zen nyugalommal. Ha ideje van a vártnak, úgyis jönni fog. Hiszem, hogy így lesz. Ha nem is lesz könnyű és egyszerű, de lesz.

(Hű, mikor lettem ekkora spirituális agy? Praan-t hallgatok, és a közelgő jó életről prófétálok. Pedig esküszöm, semmiféle tudatmódosító hatása alatt nem állok. Mondom én, hogy a levegő...)

Nem értjük egymást, a legkevésbé sem. Ők anyagi dolgokról beszélnek, pedig az a legkevésbé fontos az egészben, ki is lehetne iktatni a képletből.

Akármit csinálok, az sosem jó úgy, ahogy van. Mikor jön már az az aranykor, hogy valaki nem akar nekem feltételeket szabni, hanem csak jó és fontos vagyok, és kész?

Arról nem is beszélve, hogy sosem gondoltam volna, hogy egy amúgy intelligens ember egy az egyben, betű szerint komolyan veszi, és alapnak tekinti, amit ide írok. Ez csak egy blog, nem a Szentírás. Ez csak egy kis szelet, és aki ez alapján megítél, hibát követ el.

Ha valaki a lényegre kíváncsi, megkérdezheti, miről is volt szó, amikor ezt és ezt írtam. De ez az oldal alapvetően nem arra hivatott, hogy pontos dokumentáció legyen. Ezt külön ki kell hangsúlyozni?

Nem, valóban nem mondok el mindent. Élőben se. A bizalmat ki kell érdemelni, kéremszépen. És ha valaki visszaél a bizalmammal (ide pedig nem csak a pletyka tartozik), az magára vessen, ha kimarad valamiből.

(Persze, ha csak azért olvas valaki, hogy ezáltal megerősítést nyerjen bármilyen rám vonatkozó elmélete - hát legyen. Én ne tudnám, milyen egyszerű bármit bárminek magyarázni?)

Vajon szeretsz-e akkor valakit, ha valójában az nem is érdekel, mért teszi, amit tesz, csak a hogyan? Szerintem lehet, de az viszont majdnem biztos, hogy rosszul. Ez a fajta érdeklődés szerintem fontosabb, mint bármilyen anyagi vagy gyakorlati dolog. Nekem legalábbis.

Sajnálom, ha bántó, de én így gondolom.

(És néhányan csodálkoznak, hogy mért támadok folyton, de békés beszélgetésben is csörtézek. Na vajon mért...? Jó iskolám volt, csak sajnos mást nem ismertem alapból. A kedvességet tanulnom kell külön. Shit happens.)

(Most jelen pillanatban ahhoz volna kedvem, hogy passziváljam a félévemet, avagy hagyjam a francba, és csomagra kapva elmenjek messzire. Aztán visszajőve keresnék valami lakhatást, munkát, az egyetem meg menne a levesbe.

Ha nem volna orbitális faszság. Ettől függetlenül tetszik az ötlet.)

Meghalt a dédnagyanyám. 101 éves volt.

Nem ért váratlanul, tekintve a korát, de én annyira nem is álltam közel hozzá. Anyámat persze nagyon megviseli, jobban, mint a nagyanyámat, érdekes módon. Mondjuk anyámnak még ott van most apám problémája is, de erről most nem szólunk.

Dédi egy jelenség volt. Korábban már írtam róla, ő volt, aki 89 évesen, combnyaktörés és műtét után másnap felállt volna, ha le nem fogják. Mai szóval azt mondanám rá, hogy laza, vagány nő volt. Nem volt könnyű élete, iskolába nem járt, parasztasszony volt, túlélt két világháborút, volt egy férje, és öt gyereke. Sosem volt gazdag, ha volt valamije, azonnal elajándékozta. Anyámék hozzá menekültek, ha nagyapám túl sokat ivott az átlaghoz képest is, és beszélik, hogy oda már nem mert utánuk menni. Dédi télvíz idején vékony bőrkabátban járt, ha fel kellett valamit tenni a szekrénytetőre, 99 évesen is, ő maga székre állt, és pakolt. Alig egy éve gondolt egyet, talált egy fél vödör meszet, és kimeszelte a szobáját. Híres volt a paprikás csirkéje. "Ha a lószar poros, már meg se eszitek", mondta a válogatósoknak; ha valami édes volt nagyon, az annyira volt az, hogy "összeragad a szád a seggeddel". "Amíg lószar van, veréb is van", állapította meg a kereslet és a kínálat közti összefüggésről. Bőrrákja volt az utolsó években, de már annyira öreg volt, hogy nem terjedt tovább. Nemrég az orvos közölte, hogy kicsit magas a vérnyomása, de amúgy semmi komolyabb.

Uramisten, ez még a felszíne sincs ennek a száz évnek.

Szeretném, ha az életem akár csak megközelítené az övét.

Minek következtében nyígok, mint az izé.

Túl sok és túl kevés. Semmiből sincs pont annyi és pont úgy. Ez az egyik.

Annyira elemi közlésekben vagyok hóttbéna, hogy irgalmatlan. Nem csak szóban, most már az sem megy, amiről eddig gondoltam. A mozdulatok, a csöndek... Itt is kijelentem, hogy feladom, mert én nem értek semmit. Vagy nagyon keveset értek jól.

Még azt sem tudom pontosan, hogy akkor most én vagyok-e a hülye, vagy csak akkor leszek, ha elkezdek gondolkozni rajta, vagy mostakkormivan. Ez a másik.

Eh, aludni kéne, holnap a napfényben már azt sem fogom tudni, mi volt ez a fenti. (De fogom, csak akkor majd egyszerűnek tűnik.)

Találtam.

Azt hiszem, sokan gondolunk mostanában egyszerre hasonlót. Ennyire működne a közös tudat? Véletlenek márpedig nincsenek. Mintázatok vannak, újra és újra variálódó minták - mert a szálak száma véges, és a kombinációk is. Még akkor is, ha nagyon sok, egy idő után rendszert találsz benne.

"Csak a múlton érdemes töprengeni. Ami van, az volt is. Ami lesz, az nem más, csak egy visszatérő elfelejtett esztendő."

Nem nézzük, és nem nézhetjük kívülről. Számtalanszor láttam már ilyet, mint az enyém, vagy a másé. És mégis...

Más és ugyanolyan. Nincs két egyforma szövet, de a vászon az vászon.

Használhatom ugyanazt a kifejezést? Értem-e, hogy mit akarsz vele te, és mondhatom-e vele ugyanazt? Vagy mást?

Hiszen nincs is jelentés...

Mért vagyok jószerivel teljesen közlésképtelen? Annyiótoknak akarok annyi mindent mondani, és annyira nem megy.

Hogy is merhetnék megszólalni? Szükséges egyáltalán? (Most két fontos pillanat jutott eszembe - a lényeges egy szó, amit az üres fecsegés körbeírt, egyiknél sem hangzott el. Jellemző? Emberi?)

Mért nem tudok átadni? Illetve, adni?

Érzem, milyen iszonyatosan kevés és kicsi vagyok. Ugyanakkor lényeges és fontos - tudom én azt, ez nem arra megy ki, hogy bekommenteljétek, mennyire számít, hogy vagyok. Fontos szálak vagyunk a szövetben - én is.

Csak most épp nem találom a helyem a mintában. Szálszakadás, és a nyüstök sem segítenek, hova kell visszakötni. És persze nem mostani a dolog, egy ideje ez a helyzet.

Pedig éppen ideje lenne, hogy visszafeszüljek.